Itt az ősz

Indul a szezon.

Most, hogy végre sikerült kipótolnom a nyári élményeimmel a tátongó ürességű blogomat, hozzáfoghatok, hogy a mostani eseményekről is beszámoljak.

Előszöris. Megvan az első céges tanítványom. Ugyan nem a legideálisabb, de remélem, jótékony hatással lesz a nyáron jócskán megcsappant bankszámlámra. Az úriemberhez minden reggel fél 7-re (!!!) kell mennem az Ipari Parkba. Még azt nem tudom, hogy jutok ki oda, mert bár bringával nem lenne messze, de télen hogy fogok közlekedni? Buszok is járnak valamelyest, de kb. óránként, az meg ugye nem jó... szóval az egyetlen lehetőség, hogy én megyek autóval, Öcsinek pedig más alternatívát kell találnia. Esetleg beviszem őt is reggel, korábban, és majd valamit csinál a klinikán.

Egyéb tanítványok is jelentkeztek, elég sokan, a gond csak az, hogy mindenki este szeretne jönni, amikor ugyebár már tele van az órarendem. Nem egyszerű összeszervezni.

A lakás sincs még készen, várjuk a burkolót, hogy felrakja a díszköveket, de egész egyszerűen nem lehet elérni. Holnap jönnek még a gipszkartonos-villanyszerelő srácok és beépítik az előszobában a kazánt, ne csúnyáskodjon már ott... Aztán lassan megérkezhet az ülőgarnitúra is, addigra jó volna kitakarítani, de a gipszkartonozás miatt eddig nem nagyon tudtam, vagyis tudni tudtam volna, csak nem volt érdemes.

Még egy hét nyaralás vár rám, Öcsi szülei meghívtak minket Horvátországba. Pénteken indulunk este. Remélem, szuper lesz.

Nekem a Balaton...

Amikor a hollandokkal a Balcsinál voltunk, még nem tudtam biztosan, hogy a nyáron még egyszer látni fogom a nagy tavat. Úgy döntöttünk azonban - barátaink unszolására -, hogy 20-án lemegyünk Siófok-Szabadifürdőre, az apartmanukba. Az úttal nem is volt semmi gond, viszont a nyaraló megtalálása nem kis teljesítményt jelentett. A környéken csupa újépítésű ház van, a GPS nem ismerte az ő házszámukat, így hosszas telefonálgatás és körözés után sikerült csak odatalálni.

De végül odaértünk. Rita finom vacsival várt minket, és a kislányuk, Grétike is nagyon várta már, hogy megérkezzünk. Bár az ő kedvence Reni, egyszerűen imádja, velem is egész gyorsan összebarátkozott.
20-án bementünk Siófokra kocsival, ami nem volt túl jó ötlet, tekintve, hogy egy órát cammogtunk a dugóban. Még szerencse, hogy én vezettem, mert elég türelmesen kezeltem a helyzetet. Végül úgy döntöttem, hogy átmegyek a Sió túloldalára, ott leparkolok, és majd visszasétálunk. Így is lett. Végül talán 10 perc sem volt onnan a belváros. Még jó, hogy 15 évig itt nyaraltam, és ismerem a környéket.
Öcsit kikészítette a tömeg, én direkt élveztem a forgatagot. Hiába, ebben például nagyon különbözünk. Bár nem értem, hogy ha 7 emberből 6 élvezi, miért kell neki a rosszkedvével rontania a hangulatot.
Megvacsiztunk, majd sétálgattunk, de mivel Grétike elég fáradt volt, úgy döntöttünk, hogy gyorsan hazamegyünk, és otthonról nézzük a tüzijátékot. Akkor és ott látszólag mindenki egyet értett, később derült ki, hogy Reni még szívesen maradt volna... és zokon vette, hogy nem maradtunk. Miért nem mondta? Néma gyereknek anyja sem érti a szavát :-) Én voltam a sofőr (megint), szóval ha én maradok, mindenki maradt volna, mert a többiek söröztek.
Ugyan csak pár napot voltunk a Balcsin, de nagyon jó volt a nyár lezárásának. Barátok közt, a Balatonnál, kilátással a tóra, finom grillételekkel...hmmm...kell ennél több? :-)

Egy hét Nyugaton

Amióta Keletre költöztem, nagyon hiányzik a Nyugat. Aki huzamosabb ideig élt már mindkét országrészben, az tudja a különbséget csak igazán felismerni! Már írtam ezzel kapcsolatban például a Barabás Lőrinc-koncert kapcsán és egyéb hozzászólásokban is. Nyugaton minden más. A fű zöldebb, az emberek kedvesebbek, a házak szebbek, az utcák tisztábbak, és még a legeslegkisebb falu is ügyel az összképre. Keleten ez a fajta mentalitás sajnos még hiánycikk. Nem tudom, mikor tervezik importálni... de hamarosan kéne. Aztán ott van a becsületkassza, kéremszépen, hát az valami csoda. Sehol máshol nem találkoztam még vele. Itt viszont minden sarkon áll egy kis polc a szezon termékeivel (tavasszal barkaág, aranyeső, tulipánok, nárciszok; nyáron friss gyümölcsök; ősszel tök és téli termények - télen még nem jártam arra...), mellette egy kis befőttesüveg, rajta papírcetlin az ár. Mindenki bedobja az árat, és viheti a szajrét.

Öcsi szombaton érkezett Banára, megebédeltünk, felpakoltuk a kiskocsit, és továbbindultunk Csepregre a Hangya Panzióba. Én vezettem, szerencsére nem volt vészes a forgalom, ráadásul a GPS Csornánál lenavigált minket a főútról, és innentől a kukorica- és napraforgó-mezők között folytattuk utunkat Csepregig. Útközben elkapott minket egy nagyobb zuhé, így tiszta autóval érkeztünk a panzióhoz. Ez a panzió valami csoda. Egy kis gyöngyszem Csepreg városában. Kívül-belül tiptop, a személyzet szuperaranyos, a pizzájuk igenigen jó, van medence a gyerekeknek, szép udvar, csinos szobák, edzőterem, szauna, söröző, grillterasz... semmi más nem kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Ezenkívül Csepregen nem is igen van más vendéglátóipari egység, csak szemben van egy kis kocsmaszerűség, ahol tavaly ősszel etünk egy jó kis hézi pizzát. A csapos egyszerűen imádnivaló volt! :-) Most nyáron kihagytuk a szembeszomszédot, mert annyi felé jártunk, hogy nem lett volna elég az idő. Viszont egy kisebb köpésre van Csepregtől Bük, ahol egymás seggébe érnek az éttermek és panziók. Na, mi pont ezért laktunk Csepregen! A második képen az udvar látható, a kisautónk a fa alatt parkol, a nagyautó mögött.

A szombati eső a legjobbkor jött, mivel - szerencse a szerencsétlenségben - elmosta a kőszegi Ostromnapokat, így a vár ostromát áttették vasárnapra. Vasárnapra tehát meg is volt a program: irány Kőszeg! Kőszeg Nyugat-Magyarország ékszerdoboza. Gyönyörű kisváros, ami sikeresen megőrizte ódon hangulatát. Nagyon szeretek benne sétálni. Egerre emlékeztet. Az Ostromnapok igazán kedvemre való rendezvény volt, tekintve, hogy imádom az ilyen tömegrendezvényeket. Szerencsére elviselhető mennyiségű ember volt jelent, gondolom a többségük helybeli. Igazi sokkhatásként ért azonban, hogy az ostrom során TÉNYLEG ágyúból lőttek. No nem golyót, csak füstöt és hangot, de aki ismer, tudja, hogy engem a világból lehet kikergetni a váratlan, hangos zajjal (lufidurranás, pezsgőpukkanás és társaik), ezért rossz néven vettem, hogy a legváratlanabb pillanatokban, egyszerre több irányból lőtték a várat. Aztán egyszercsak orvul elhelyeztek mellettünk egy füstbombát, aminek következtében az előttünk álló tömeg rémült menekülésre fogta a dolgot. Mi ugyan fuldokoltunk egy kicsit, de utána legalább volt helyünk. Bár a török szultán díszes kíséretével pont a látómezőnkben foglalt helyet, ami kevésbé volt szórakoztató.
A várral szemközti ház ablakából egy mókás alak mikrofon segítségével kommentálta az eseményeket: "Hatalmas tömeg gyűlt itt össze, kéremszépen, nagy harca számíthatunk. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok kőszegi volt elhullani.... mindkét oldalon."
A legmeglepőbb az volt, amikor egy füstbombát helyeztek el a közelünkben, és pillanatokon belül mindent ellepett a sűrű, fehér, fullasztó füst. A nézők többsége elmenekült, mi kitartottunk, és így hamarosan megtisztult előttünk a terep, jobban láttuk az eseményeket.
Kőszegen még megnéztük a marcipánmúzeumot illetve a Spart. Ez utóbbi egy szupermarket, ahol bevásároltuk az aznapi vacsiravalót :-))))
Hétfőn hegymászásra készültünk, mivel köztudott, hogy ilyenkor a múzeumok zárva vannak. Elkocsikáztunk Velembe, majd innen, a lenti parkolóból felmentünk a Szent Vid kápolnáig. Igazából autóval a Hörmann-forrásig fel lehetett volna menni, de úgy gondoltuk, hogy mi túl frankók vagyunk ahhoz, hogy a hegy 3/4 részét autóval másszuk meg. Megérte, mert sok szépet láttunk útközben.


Az Írott-kő egy kicsit csalódás volt. Egyrészt mert a kilátó teteje le volt zárva, másrészt mert nem lehetett messzire látni. A fák teljesen körbenőtték a területet. Lefelé menet úgy döntöttünk, hogy a régi kéktúra vonalon megyünk le Velembe, le is pecsételtük magunkat, hogy itt jártunk. Egy idő után azonban elfogytak az útjelzések, és Öcsi teljesen kétségbeesett, hogy a hegyen fogunk éjszakázni, mire olyan menettempót diktált, hogy teljesen kikészült a lábam a cipőben. Amikor már jópár órája meneteltünk, összetalálkoztunk két osztrák kerékpárossal, akik megnyugtattak, hogy Velem irányába kutyagolunk, és kb. 2 km-re van már csak tőlünk. Még meg akartuk nézni a cáki pincesort, de olyan fáradtak voltunk, hogy márcsak a hasunkra tudtunk gondolni. Horvátzsidányban vacsiztunk egy csárdában :-)
Másnap úgy döntöttünk, hogy a túrát kipihenendő, elmegyünk Bükfürdőre pancsolni. A strand nem túl nagy, viszont a termál medencéknél iszonyő a tömeg (zömével osztrákok). Az úszómedence egyszerűen szuper volt, kellemesen langyos, és alig voltak benne. Nagy szomorúságomra Öcsi nem akart velem csúszdázni, úgyhogy legközelebb ezt még pótolnom kell majd. Az úszkálás után beültünk a meleg vízbe. Én kb. 15 percig bírtam, aztán ott hagytam Öcsit, aki gyakorlatilag az egész délutánt ott töltötte, és kimentem napozgatni egy kicsit. Én nem bírom olyan sokáig ezt a meleg vizet...
A hét második fele valahogy gyorsabban telt, mint az első. Elmentünk Szombathelyre, ami szerintem csodálatos város. Minden megvan ott, ami a lakóknak kell, mégis megőrizte a város a régi hangulatát. Öcsinek is nagyon megtetszett, és már azt tervezgette, hogy "akár ide is költözhetnénk" (ezt a mondatot egyébként elmondta Győrben is...) Én meg örülnék, ha egyáltalán a debreceni lakásba beköltöznénk végre teljesen.
Elmentünk Sárvárra is, útközben megnéztünk minden valamirevaló látványosságot. A legnagyobb kihívást az egyetlen CH-val kezdődő magyar település jelentette: Chernelházadamonya. Itt egy imaházat néztünk meg. Először nem is gondoltuk, hogy az az, de mivel ott véget is ért a falu, kénytelenek voltunk belátni, hogy ez az... A GPS egyébként kétségbeesetten utasított minket a faluba érkezéskor, hogy "Forduljon vissza, amint lehet!"
Útbaejtettük még Szelestét, Zsédenyt és Hegyfalut, mindenhol régi kastélyokat néztünk meg. Kettőből kastélyszálló, egyből pedig idősek otthona lett. Kár, hogy nem múzeumnak vannak berendezve, de legalább használva vannak, és nem hagyják őket tönkremenni, mégha némelyikük jócskán veszített is hajdani pompájából.


A kastélynézegetés után a sárvári Nádasdy-várat vettük sorra, majd kedvenc helyünket, az arborétumot. Jellemző ránk, hogy egy hét alatt gyakorlatilag 2 arborétumot néztünk meg, ezen kívül egy teljes napot töltöttünk a hegyekben. Hiába, no, imádjuk az erdőt. A sárvári arborétum jóval nagyobb, mint a szombathelyi kámoni arborétum, de az utóbbi nagyon szépen rendezett, kiváló hely családi hétvégére. Sárváron inkább sétálgatni, üldögélni lehet, hallgatni a madarakat, a fákat, ahogy susognak. Egyetlenegy dolog nem tetszett: pár éve, amikor ott jártunk, még gyönyörű, gazdag keleti gyűjtemény fogadott... most pedig alig árválkodott ott egy-két száraz kóró...
Szerintem aki elmegy Sárvárra, ne hagyja ki az arborétumot.

Ez alatt az egy hét alatt annyi mindent láttunk, ami másnak egy hónapra elég lenne, és még így is sok minden maradt, amire nem volt idő. Kénytelenek leszünk elmenni még egy hosszú hétvégére!
Ják

Esztergomi körkép

Ma Esztergomban voltunk. Esztergom. Strigonium. Solva. Mennyi név! A városnak legalább ennyi arca van. Jól ismerem, hiszen nagybátyám itt lakik a családjával, és a nyarakat mindig náluk töltöttem. Különösen az augusztus 20-a körüli banzájt szerettem: kirakodóvásár, kézművesek, törökméz és kakasnyalóka, este ír táncház és nosztalgiadiszkó. Mi más kell egy fiatalnak a 80-as évek végén, 90-es évek elején? Na ugye, hogy semmi. Aztán ott a vár. Meg a Bazilika. Mindkettő csodálatos, rejtélyes épület. Nagyon régen jártam már bennük, szinte örömujjongtam, hogy megint itt lehetek. A várat és a vármúzeumot gyönyörűen felújíották. Érdemes mindenkinek megnéznie. Sok értékes tárgy van kiállítva, további érdekességet a palota és a bazilika történelméből. A kilátás fentről pedig egyenesen mesés. Többször is körbementünk, fotóztunk innen, fotóztunk onnan. A kanyargó Duna ezüstös szalagja, a várost körülölelő hegyek és a város kis házacskái megismételhetetlenek.

A bátrak: Arie, Lacus, Apa és én, felmásztak a Bazilika kupolájába. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen hatalmas építménybe egy ilyen keskeny, kanyargó lépcső vezet fel. Minthacsak az egri minaretbe gyalogoltunk volna fel! 417 lépcső vezetett fel. Nem számoltam. Ki volt írva. Aztán Lacussal elgondolkodtunk, hogy biztosan azért, mert ha valaki mászik felfelé, és mondjuk 400 körül eltéveszti a számolást, akkor vissza kellene mennie, és elölről kezdeni az egészet. A kupola nem volt olyan félelmetes, mint gondoltam. Tériszonyomat leküzdendő, nem nyúltam a vékony korláthoz, és gyanakodva vizsgálgattam a lábunk alatt csöppet sem acélosnak tűnő deszkákat. A tériszonyomat némileg csökkentette, hogy a tátongó űr nem közvetlenül a lábam alatt húzódott, hiszen a kupola pereme jócskán kinyúlt alattunk a semmi fölé. De azért kellő tisztelettel méregettem a magasságot.
Mi még tovább is másztunk a harangtoronyba, ahol megtekinthettük az 5827 kilós nagyharangot. Elég félelmetes volt. Már csak azt nem tudom, hogy a manóba húzták ezt fel oda???

A Bazilika belülről csodálatos. Szívesen meghallgatnék egy orgonahangversenyt, amit az itteni orgonán mutatnak be. Megnéztem a Bakócz-kápolnát is, megint. Még mindig csodálatos. Nagyon tetszett továbbá, hogy volt a bazilikában egy kis rész, ami a turisták elől el volt zárva, és ahová csak egy imára lehetett betérni. Elképzelem, hogy a fohászkodó hívek között kattingatom a fényképezőgépem...hát, nem lenne szíves hozzá. Egyszóval ez egy nagyon jó ötlet.
Lementünk a kincstárba is. Nekem ez egy kicsit unalmas volt mondjuk, a sok arany izé meg bizé...jó, jó, volt amelyik nagyon szép volt. De a többség...hát, hogyismondjamcsak...szóval nem érdekelnek nagyon a csillivilli dolgok. Egyedül az ereklyék voltak egy kicsit érdekesek a csont-, fogdarabokkal és hajcsomókkal, körömdarabkákkal. Bár egy kicsit dilisnek is tartom emiatt a katolikusokat.

Hazafelé még bedobtunk egy fagyit. Mire én a kisadag feléig eljutottam, apa már el is nyalt egy nagyadagot. A beles. Momo meg legszívesebben szalonna- vagy sonkaízű fagyit kért volna. Sajnos, az nem volt.

Sok év után: újra a Balaton!

Ma jöttünk haza a Balcsiról. Milyen régen is voltam... már nem is emlékszem. Talán akkor, amikor utoljára voltam EFOTT-on a Velencei-tónál Andrással, Diával és Katiékkal. (Emlékszem, Dia a kis kutyaházában aludt, ami eső idején beázott... és egyszer meg úúúgy lelakatolta, hogy szét kellett vágnia a cipzárt, hogy be tudjon mászni... hiába, részegen, félkómásan hajnalban elég nehéz megtalálni azt az icipici lakatkulcsot...) És EFOTT után mentem Balatonfenyvesre, Anyáékkal. Ez volt az utolsó, amikor láttam a Balatont. Nem csoda, hogy már alig vártam, hogy megint összefussunk.

Reggeli után indultunk, nem siettünk. Arie amúgy is baromi lassan vezet. Útközben megálltunk Cseszneknél egy fotó erejéig, amit elég nehéz volt kivitelezni, mert egyrészt Apa egy talpalatnyi földet sem talált, ami ideális lett volna, másrészt a lányok nem tudtak tökéletesen pózolni. Végül - lesz, ami lesz alapon - elkattintottunk pár fotót, és továbbhajtottunk. A lapos területekhez szokott Arie-t igencsak igénybe vették a kacifántosan tekergő és meredek bakonyi utak.

A szállás nem volt valami fényes: egy nagy családi ház alagsori szintjében... de ezt találtuk így az utolsó pillanatban, mert Apa túl sokat válogatott (vajon kire emlékeztet közvetlen környezetemből...?) De legalább kellemes hűs volt, mert igencsak kifogtuk a nyár melegebb napjait. Hétfőn a strandon voltunk. A Balatonfűzfői strand szuper! Mivel ez a rész nem tartozik a legkedveltebb nyaralóhelyek közé, ezért ellentétben Füreddel, Boglárral és Almádival nem volt tömegnyomor a parton. Találtunk egy szép, árnyas helyet. Momo felfújta a matracot, gyorsan le is fotóztam: szerintem olyan, mint egy guminő originál csomagolásban :-D



A Balatonnál rájöttem, hogy Apa öregszik. Régen, amikor tinik voltunk, alig tudtuk lerázni, nehogy állandóan velünk jöjjön a vízbe, most meg arra panaszkodott, hogy hideg neki a 24 fokos víz! Hiába, már ő sem a régi. Inkább kint maradt a parton, és elfoglalta szokásos alvós pozícióját a fa alatt a pléden, vagy Arie-val pinyóztak. Én is beálltam egy körre, de rájöttem, ez sem az én sportom. Inkább maradtam a napozásnál. Így a 3. nap végére már elég szép kis színt összeszedtem.
Este még volt egy kis kalandunk. Ria, Arie és én úgy döntöttünk, hogy lejárjuk a vacsorát. Elindultunk a ház fölött húzódó utacskán, remélve, hogy visszakanyarodik majd valahol a faluba. Csak mentünk és mentünk, a Balaton-felől már látszott, hogy vihar közeleg...villámlott is. De az út csak nem kanyarodott semerre, hanem nyílegyenesen vágott keresztül a búza- és kukoricaföldeken. Ezért úgy döntöttünk, hogy alternatív útvonalat keresünk. Leszánkáztunk egy lankás lejtőn, átvágtunk egy éppen épülő ház üres telkén, végigmentünk pár utcán és már, ott is voltunk a főutcán. Sajnos azonban a falu utcái nem olyan párhuzamosak, mint egy paneldzsungelban, ezért frankón eltévedtünk. Hívtam Apát, de szerencsétlenül félreértettem, amit mondott: "menjetek a bolt felé..." Amit én úgy dekódoltam: "menjetek a BOB felé" (Szemben a hegyoldalon hatalmas BOB felirat díszelgett jelezve, hogy a nyári bob szerelmesei ott hódolhatnak szenvedélyüknek). Ez a félreértés fatálisnak bizonyult, így kénytelenek voltunk egy szimpatikus pizzériában érdeklődni. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy emlékeztem az utca nevére. A pizzás lány nagyon kedves volt: előkeresett egy helyi térképet, majd egy üres papírra rögtönzött útvonalat rajzolt, aminek nyomán sikeresen hazataláltunk. Ria be volt tojva a vihar miatt, de közben azon röhögtünk, hogy ha nem találunk haza, akkor hívunk egy taxit, és megmondjuk neki, hogy a 3. körtefánál balra, a csipkebokor tövében várjuk...
Másnap elmentünk Tihanyba. Felmentünk az apátsághoz, de látva, hogy mekkora a tömeg és sehol egy parkoló, visszakoztunk, megálltunk az apátság alatt és felsétáltunk. Az apátság még mindig szép. Még szerencse, hogy az Árpád-korral egybeesik a története, máskülönben hiányos történelmi ismereteimből kifolyólag nem igazán tudtam volna mit mesélni az ott található emlékekről. Igaz, hogy az avarokat nem nagyon tudtam elmagyarázni, bár igazából azt sem tudom, kik voltak, csak annyit, hogy sok régészeti lelőhelyük van Magyarországon :-)



Az apátság után körbejártuk Tihanyt, részben mert szép, részben pedig mert lángosost kerestünk. Végül találtunk egyet, letelepedtünk a sterilnek egyáltalán nem nevezhető padokhoz (na de milyen lenne már lángost egy Michelin-csillagos étteremben enni, nem?), és vártuk a csodát. Végül megérkezett! Hatalmas volt és nagyon finom is, majdnem olyan jó, mint amilyet én csinálok ;-) Riának és Arie-nak is ízlett, pedig Arie gyűlöli a tejfölt.



A finom falatok után újra felkerekedtünk, de a kálváriát már csak a legmenőbbek mászták meg :-) Arie és én, na jó, Apa is jött, mert nem akart alulmaradni. Meg milyen már az, hogy egy 67 éves fel tud menni, ő meg nem? Mindenesetre érdemes volt felmenni! Aki arra jár, mássza meg ezt a kálváriadombot, mert gyönyörű a kilátás odafentről. Látszik az apátság, mögötte a Balcsi... tényleg szép. Sajnos a gyönyörű kőkereszteket 1960-ban 3 hét alatt a földdel tették egyenlővé. A domb tetején ma egyszerű kőkeresztek állnak, és egy halom kő - emlékül. Az apátságban is volt erről fénykép, szomorú volt látni, mi lett a szép emlékhelyből. A plébánia nagykönyvéből, 1960. május 3. "Zetort fogtak a stációk elé, amelyeket kötéllel a traktorhoz kötöttek, s meghúzatva, ledöntötték őket. A látvány megrendítő volt, a falu sírt. A pusztítás május 26-ig tartott: Áldozócsütörtök. A teherautók Veszprém irányába elhordták a keresztek kőanyagát, a kálvária helyéről minden eltűnt, semmi nem maradt ott, csak a keresztek mögött álló kőhalmok. A tihanyi kálváriának consummatum est. Bevégeztetett."

Tihany megjárása után Almádiban hűtöttük le magunkat, majd visszaindultunk a szállásra. Másnapra az idő is elromlott, így mindenki úgy érezte, itt az ideje visszaindulni Banára. Fűzfőt elhagyva várakozva lestem, hogy megcsillan-e még utánunk a Balaton kék vize. Ám a tó partján már nagyon sűrűre nőtt az erdő.

A horgászat esete a 3 dimenziós képeslapokkal

Ma a fiúk elhatározták, hogy horgászni mennek. Nem is baj - gondoltuk magunkban mi, lányok -, mert így sokkal több időnk marad a csacsogásra. De ez a csacsogás is... nem egyszerű dolog. Egyrészt anya egyáltalán nem beszél sem angolul, sem hollandul. Momo konyít valamicskét az angol nyelvhez, ám mivel Ria nagyon gyengén beszéli a nyelvet, gyakran holland szavakkal, mondatokkal keverve, ezért őt szinte egyáltalán nem értette. Nekem sem kis erőfeszítésembe került sokszor, hogy kommunikálni tudjak vele, így az első pár napban eléggé lefáradtam szellemileg. Képzeljétek csak el, hogy beszélnek hozzád az anyanyelveden ("kislányom, mondd meg nekik azt, hogy...") és a száddal angol mondatokat vagy kénytelen formálni. Mindeközben a természetes kíváncsiságod és a veledszületett kiváló nyelvi intelligencia segítségével próbálod dekódolni, hogy a körülötted krákogó hollandok vajh, miről vartyoghatnak. Legtöbbször sikerült is megfejtenem. Ahogy hajdan a történelemtanárom (aki egyben iskoladiri is volt) mondotta volt: "Részeg angol tengerész megpróbált németül beszélni, és az lett a holland nyelv." És tényleg. A holland torokhangok kifejezetten egy részegen hörgő tengerész beszédét idézik :-)

Riáról fontos tudni, hogy sokat jótékonykodik. Szabad idejében, amiből rendkívül sok van, az erdélyi szegényeknek, és az enyedi gimnáziumnak gyűjt a holland baráti körével. Tavaly ott jártunkkor is megmutatta, hogy a garázsa tele van adományokkal: hatalmas kupacokban álltak az ajándék ruhák, soha nem használt cipők, maradék függönyök és terítők és még ezer más dolog. Ezeket minden év októberében kamionnal viszik ki Erdélybe. Ezen kívül háromdimenziós és egyéb érdekes képeslapokat készít félkész sablonokból, amit aztán egy karácsonyi vásár keretein belül árusít, és az ebből befolyt pénzt szintén az erdélyieknek adja. Ebből is látszik, hogy milyen jó fej :-) Hozzánk képest ők elég jómódúak, de hollandiában valahogy mindenki olyan egyszerűen él... egészen más a mentalitás, mint itthon. Senki nem nézi, kinek milyen autója van. Riának és Arie-nak szinte fogalma sincs például, hogy a számukra elérhetetlen árú luxuscikkek hol találhatók és mennyibe kerülnek. Mi pedig itthon már abban növünk fel, hogy gyűlöljük azt, aki nálunk többre vitte, irigyeljük, aki készen kap olyasmit az élettől, amiért nekünk küzdeni kell, és megvetjük, akinek drágább a cipője, ruhája, mobiltelefonja, autója, mint nekünk. Milyen szánalmas! Holland barátainknak nincsen luxusautójuk (Renault Scenic), nincs 106 cm-es full hd-s tévéjük... szinte semmi olyat nem láttam a lakásban, ami nagy értéket képviselne. De azt az elégedettséget, boldogságot, ahogy élnek, bárki elirigyelheti tőlük.
Visszatérve tehát Ria képeslapjaira el kell mondjam, nagyon szórakoztató ez a tevékenység. Mind a három lányzó a családban kapott egy kis csomagot (Petrának ugyan csak később tudtuk átadni), amiben volt egy 3d-s képeslapokat tartalmazó füzetecske, egy öntapadós ragasztópárnácskákat tartalmazó lap és néhány ív karton. Ria megmutatta, hogyan is kell egy ilyen képeslapot legyártani, és mivel szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy kiváló a kézügyességem, elég gyorsan ellestem a technikát, és készítettem a képeslapokat sorozatban. Elég pepecs munka, de nem kell több türelem hozzá, mint a gyönygfűzéshez, amit szintén előszeretettel művelek. Meg is ígértem Riának, hogy mire októberben jönnek, legyártok pár sorozat gyöngybigyót, amit szintén az erdélyiek javára fordíthat a holland karácsonyi vásárban. Így néhány termékemről elmondható, hogy exportcikké válik majd :-)
Délután anya intézkedni ment, én pedig nekiálltam a rózsák megnyesésének. Gyönyörű lett az udvarunk, nagyon szeretek is otthon lenni, bár nemcsak emiatt. Apa végre hegesztett egy "lugast" a kiskapu és a járda fölé, így az anyával ültetett rózsáinknak van hová felfutniuk. Rögtön meg is kezdték a futást, hamarosan igazi lugast fognak alkotni. Én azonban nem ezeket a rózsákat nyesegettem, hanem a terasz mellett már-már fává növő egyedeket. Az egyik ilyen rózsafa ("édesanyám rózsafája") egy sárga gyönyörűség, amit még a Papa hozott anyának, mielőtt elment... ezért ez anya kedvence. Szegény bokor áldozatul esett áldozatos munkámnak. Anya azt mondta, az utolsó levélig vágjam vissza. Na, én aztán nekiestem, mint bolond borjú az anyjának... a fácskából csak a csupasz ágak maradtak. Anya kishíján sikítófrászt kapott, én pedig csak mondogattam, hogy majd kinő... remélem, tényleg.
Anya hozott nekem ajándékba egy térdnacit. De sajnos, ezek a kínai méretek nem egyeznek az én meglehetősen európai méreteimmel...Ria felpróbálta, és hála a 3 hónapos, banai nyaralást megelőző diétájának (amelyet nem divatból, hanem vérnyomás- és vércukorproblémákból kifolyólag iktatott be), pont jó volt rá a méret. Nagyon büszke volt magára! És nem mellesleg ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy vásároljon. Mondta, hogy vesz nekem cserébe egy másik/nagyobb nadrágot. Így autóba pattantunk négyen csajok (Ria, Anya, Momo és én) és átszáguldottunk Bábolnára. Sokáig vásárolgattunk és sokat. Annyira, hogy kaptam ajándékba egy mobiltelefonszőrmókot. Nem tudom a hivatalos nevét ennek a kis bigyónak, és nem is igazán lehet megállapítani, hogy milyen állatot formáz. Talán róka? Vagy bagoly? Esetleg cica? Mindenesetre valódi nyúlszőrből van és NAGYON pink színű. Annyira nem illik hozzám, hogy egyből megszerettem :) Persze Momonak is kellett egy, így az eladó csaj szánalomból neki is adott egyet. Szintén pinket.
Amikor távozni akartunk, hatalmas felhőszakadás kerekedett (hű, ez egészen népmeseízű mondat lett!) Egyből a fiúk (Arie és Apa) jutottak eszünkbe, hogy mennyire elázhatnak az ölbői tónál. És tényleg.
Nem sokkal utánunk értek haza, és mesélték, hogy nem tudtak összepakolni, annyira szakadt az eső, majd hazafelé megrekedtek az út közepén hömpölygő árban. Az autó leállt, mert a víz elérte a kipufogót! Apa kiszállt, hogy kitolja a járművet a folyamból, és amint kinyitotta az ajtót, látta, hogy a víz éppenhogycsak nem éri el a küszöböt. Végül valahogy kievickéltek. Még szerencse, hogy a Citroënnel voltak, ami dízeles, mert a Renault-nak, ami benzines, annyi is lett volna ezen az úton.
Ez a kaland eszünkbe juttatta, hogy tavaly augusztusban Hollandiában is így indult a nyaralás. Olyan eső jött és annyira lehűlt a levegő, hogy a horgászatból hazatérő fiúk szinte megfagytak. Arie még a kandallóba is begyújtott. És bár nálunk nem kellett befűteni a cserépkályhát, azért elég emlékezetesen indult ez az egy hét.

Road to Bana

Mivel július 31-én még beiktattam egy órát késő délutánra, így úgy döntöttem, a hazautazásomat szombat kora reggelre időzítem. Öcsi ugyan nem rajongott az ötletért, hogy az 7.10-es IC-vel megyek tekintve azt a nem mellékes körülményt, hogy neki kellett kivinnie kocsival. A város nagyon csendes ilyenkor. Sehol egy autó, csupán a piacra igyekvő nénikék kerekes bevásárlótáskáinak kerekei cammognak át néha-néha a zebrán. Ilyenkor olybá tűnik, mintha csak a nyugdíjasok járnának a piacra. Pedig nem. Kitapasztaltam már: reggel a nyugdíjasok okoznak dugót a bevásárlóobjektumokban, kora délután a kismamák (ebéd után felkel a gyerek, és irány lefelé shoppingolni), azután meg az összes többi. Egyedül a késő délelőtt, vagy a 12-13 óra jelent elfogadható időpontot a bevásárlásra.

A vonaton meglepően sokan voltak, de azért sikerült egy kétüléses ablak melletti helyét megszereznem, és szerencsére egész úton nem ült mellém senki. Kivételes szerencse. Nem vagyok IC-n ismerkedő típus. Mennyivel rugalmasabb vagyok a júliusi hőségben a Balaton felé robogó koszos, büdös személyvonatban! Talán belül valahol érzem, hogy az IC nem ismerkedésre való. Hanem hogy eljussak A-ból B-be a lehető legkevesebb kellemetlenséggel. Bár még így sem hanyagolható az a tény, hogy ha ketten utazunk, kocsival feleannyiba kerül a hazaút, mint vonattal.
Mivel ismerkedésre nem volt sem indíttatásom, sem lehetőségem, így a sudokuzás mellett döntöttem. Nem árt egy kis agytorna a könnyen berozsdásodó agytekervényeknek. Szeretem dolgoztatni az agyam, főleg mivel a sudoku egészen más agyi területeket dolgoztat meg, mint mondjuk a tanítás. Itt színtiszta logikáról van szó! Kombinációs készségről. És persze türelemről. Öcsivel közös hobbink ez, bár nem tagadom, ő ügyesebben kombinálja a dolgokat, mint én de szerintem ez csak gyakorlás kérdése. Viszont mindig tollal fejtem a rejtvényt, a lehetséges variációkat sem írom fel, csupán fejben rögzítem. Szerintem ez plusz munkát jelent. Igaz, ezzel a tollal írással Öcsit remekül fel lehet bosszantani, mivel ha elrontom, akkor már lehetetlenség kijavítani az egészet. Ilyenkor egy hangos "ajjaj" kiáltással szoktam jelezni, amiből Öcsi már tudja, hogy mi történt. Nem kis bosszúságára. Ő azt szereti, ha a számok egyforma méretűek, egyik sem dől se jobbra, se balra, egyik sincs átfirkálva, hanem minden szépen, tisztán, elegánsan sorakoznak egymás mellett a kis négyzetrácsokban. Ami engem illet, meglehetősen nagyvonalúan kezelem ezt a kérdést, és nem érdekel egyáltalán, ha át van javítva egy-két szám.
Na, de mivel egyedül utaztam, most nem volt, aki rám szóljon, így elég gyorsan eltelt az idő a Nyugatiig.
Mivel Öcsi vadászati könyveit Jucus közbenjárásával a kiadótól sikerült sokkal olcsóbban megvenni, ezért még a Jucussal való találkozást is be kellett iktatnom a napirendbe. Ez nem volt probléma, mivel a két vonat közötti átszállás elég sok szabadidővel kecsegtetett. Gondoltam, még pár ráérő pesti barátot is odacsődítek, legalább egy kávé erejéig. Dilya egyből benne volt a buliban, így mondta, hogy a Moszkván fog várni. Tibinek is írtam egy sms-t a vonatról, de szokás szerint nem méltatott válaszra.
A Moszkván átvettem Jucustól a könyvet, majd ő sietve távozott is, mert valami esküvőre volt hivatalos, ahová versmondónak hívták. Dilyára a szokásos 40 percet vártam, amit már alapból belekalkuláltam a napirendbe. A Mammut oldalánál ittunk 2 elég drága ám nem túl finom kávét, amit nekem ráadásul kicsit csorba csészében is hoztak, majd bementünk a Mammutba kicsit nézelődni. Közben beszéltem anyával, aki megkért, hogy vegyek senseo párnácskákat. Ezek beszerzése után indultam is a vonatra. Délutánra értem haza, nagyon jó volt!

Az egész nap tevés-vevéssel telt, vártuk a holland barátainkat. Nagyon szeretjük ezt az idősebb házaspárt. Ria, a feleség 60, Arie, a férj pedig 67 éves. Örökifjúk mind a ketten. Arie úszik, kerékpározik, túrázik, spinningedzésre jár vagy az unokáival ugrándozik otthon a trambulinon. A trambulint én is kipróbáltam tavaly augusztusban, amikor ott jártunk. Tetszett, de nem gondoltam, hogy ennyire fárasztó! Egy perc ugrálás után már úgy éreztem, hogy kiszakad a lábam.
A hollandok este 10 órakor érkeztek meg, mert Németországban elég nagy dugóba kerültek. Emellett, be kell vallanom, hogy Arie vezetési stílusa nem konkurál sem a németekkel, sem az osztrákokkal, sem a magyarokkal. Településen belül 30-cal, településen kívül jó, ha 70-nel megy... és sosem előz! Nagyon fáradtak voltak a hosszú úttól, így éppencsakhogy betolták anya sült akármijeit, bedobtak egy kupica apa-féle mézes pálinkát (ez aztán lefekvés előtti szokásukká vált a Magyarországon töltött egy hét alatt), és már mentek is az ágyba.
Aznap mi is korán lefeküdtünk.