Munkahegyek, kritikus tömeg és a romos lakás

Az elmúlt másfél hétben nem igazán volt időm egy sort sem írni. Talán hülyén hangzik ez, de valóban így történt. Vegyük például a tegnapi napot: fél 6-kor keltem, elmentem, megtartottam a céges órámat kint a fenében, 8kor végeztem, hazajöttem, reggeliztem, utána tartottam pár online órát, majd bringára pattantam és elindultam az irodába. Volt vagy 10 órám, este 7kor végeztem. Utána bringára ültem. Az autómentes nap alkalmából belekeveredtem az utcán karikázó-kerekező kritikus tömegbe, velük tekertem a Kölcseyig, majd lecsatlakoztam jobbra, és száguldottam hazafelé. Itthon épphogy volt időm bekapni pár falatot, majd Öcsit elfuvaroztam a belvárosba az urológiások iszogatására, hazajöttem, tettem-vettem, majd elmentem Öcsiért a belvárosba kocsival, majd hazajöttem, beestem az ágyba és aludtam.
Ki ne hagyjam már a történetből, hogy megvolt életem első igazoltatása!
Éppenhogy elindultam Öcsivel hazafelé, éjjel 11 után járt az idő, amikor levillogott egy járőr. Jogosítvány, papírok, szonda. Majd figyelmeztetett, hogy ha szőrös szívű lenne, most bizony 20 ezer ft-tal szegényebb lennék, mert elfelejtettem felkapcsolni a lámpát. Mondtam neki, hogy épp most indultam el, és még nem sötétült el a műszerfal, és pont az utcai lámpa alatt álltam, nem vettem észre. Jól van, mondta, és intett, hogy menjek tovább. Mázli. Meg is büntethetett volna. Nem csoda, hogy bele kellett fújnom a szondába...végülis, aki éjjel 11 után világítás nélkül furikázik, csakis részeg vagy dilis lehet. Én az utóbbi voltam :-)
A mai napom hasonlóan alakult, mint a tegnapi, csak ma nem kellett Öcsit furikáznom, mivel Pesten van, képzésen. Pénteken jön csak haza.

Istenem! Mikor lesz már hétvége!

"Adriai tengernek syrenaia..."

Nem kell nagyon kényszerítenem magam, hogy az adriai nyaralásról írjak, hiszen most itt éppen borult az ég, és a hőmérséklet is 20 fok alatt van, ezért nagyon jól esik felidézni a múlt hetet, a horvátországi nyaralás egyes mozzanatait.
Először is az útról. Öcsi szüleivel mentünk autóval, az út kb. 9 és fél óra - lett volna, ha nem érkezünk túl korán, és nem kell Splitben 2 órát várnunk a kompra. Ezért nagyon későn és fáradtan értünk a szállásra, aznap már csak egy vacsorára tellett az erőnkből, még a tengert sem néztük meg.
A helyszín maga Brač sziget Supetar nevű falucskája (város?), ami fura kettősét alkotja az igazi tengerparti üdülőhelyek és az elhagyott kis halásztelepülések hangulatának. A környezetet nagyrészt az olajfa-ültetvények, füge és pálmafák sora, hatalmas levelű aloék, levendula, rozmaring illata, a fehér mészkövek és a kék tenger alkotja. Szerencsére a szigeten már nyoma sincs a Splitet körülölelő, impozáns, ám meglehetősen kihaltnak tetsző Dinári-hegység mészkőkarsztjainak, mindenhol üde zöld növényzettel találkozik az odalátogató.
A horvátok joviális népnek tűnnek, vezetési kultúrájuk ugyanúgy a bányászbéka segge alatt van, mint a magyaroké. Irányjelzőt nem, kürtjelzést annál nagyobb örömmel használnak. Akárha olaszok lennének. Amúgy úgy tűnt, kedves, vendégszerető emberek, bár a nyaralóövezet személyzete nem igazán mutat reprezentatív mintát az ország lakosságáról.
Brač egyébként a dél-dalmát szigetek legnagyobbika, 394 km2 (szóval csak a többihez viszonyítva nagy). A "fővárosa", Supetar igazán aranyos kis település, bár semmi érdekes látnivaló nincs itt. Se egy műemlék, se egy múzeum. Az egyetlen látnivaló a kikötő, a templom és a mauzóleum (valami gazdag család síremléke a kikötőben).
Az egy hét is ebben a hangulatban telt. Igazából nem volt mit csinálnunk, a parton való egésznapos heverészés pedig nem tartozik Öcsivel az imádott tevékenységeink közé :-) Úgyhogy a hét vége felé már kicsit szenvedtünk az unalomtól.
Még a helyi finomságokat sem igazán tudtuk kipróbálni, mert Öcsi szülei félpanzióra fizettek be, így a reggeli-vacsora adott volt, napközben pedig nem igazán voltunk éhesek. Az étkezések elég bőségesek voltak, főleg a vacsora, ami svédasztalos rendszerben volt megoldva, és mindig legalább 10 féle ételből lehetett választani. Igyekeztem minden halat és tengeri herkentyűt megkóstolni, mert köztudottan rajongok az ilyesmikért :-) Szóval az étkezésre nekem nem volt panaszom. Öcsi kicsit hiányolta a rántott csirkét.
A nyaralást összegezve kettős élmény volt bennem. Egyrészt azt hiszem, alapvetően tetszene az ország, ha egy kicsit mélyebben belelátnék, de a medencés tengerparti üdülőhelyek nem az én világomat adják, ezért nem is igazán volt élmény a hely, bár gyönyörű volt minden. Ez a kettős érzés végig megmaradt: egyrészt éreztem, hogy minden nagyon "mű" (pálmafák, fehér sziklák - amiket mellesleg úgy hordtak a partra), másrészt viszont úgy gondolom, ennél sokkal több rejlik Horvátországban, és szívesen megismerném mélyebben a kultúrát és azt a világot.
Ja, és legközelebb nem hagyjuk ki Diocletianus császár spliti palotáját sem...

A gyalogosokkal csak a baj van

Úgy értem, mindig útban vannak. Nem is igazi gyalogosok ők... A gyalogos definíciója Ambrose Bierce Devil's Dictionary-ja szerint így hangozna: a gyalogos olyan autós, aki már talált parkolóhelyet. Vagy: a gyalogos olyan utas, aki már leszállt a buszról. A (nagy)városban nincsenek tehát igazi gyalogosok, akik háztól házig gyalogolnak. Vagy legalábbis ritkák. Miről ismerszik meg az igazi gyalogos? Először is: nem visz magával fölösleges pakkot, hiszen tudja, hogy azt neki kell cipelnie (nem a busznak, nem az autónak, villamosnak, trolibusznak...). Azután: nem vesz fel kényelmetlen cipőt, ruhát, kalapot stb., mert tudja, hogy sokat kell gyalogolnia (nem buszozni, autózni, trolizni, villamosozni stb.). Végül: tudja, hol és hogyan kell közlekedni.
Ez utóbbi pont nagyon fontos. Amióta kerékpárral közlekedek, rájöttem, hogy a gyalogosoknak (és ál-gyalogosoknak) rengeteg helyük van. Mehetnek például a járdán. Vagy a járda melletti füvön. Esetleg a kietlen parkolókban. Békésebb helyeken az út szélén is sétálgathatnak. De - és ide akartam kilyukadni - a gyalogosok mindezen opciók ellenére mégis a kerékpárúton szeretnek a leginkább lófrálni. Ilyenkor kiemelt figyelmet fordítanak arra, hogy még véletlenül se haladjanak nyílegyenesen, hanem lehetőségek szerint kiszámíthatlan útvonalon, cikkcakkban közlekedjenek. Fontos tudnunk továbbá, hogy a kerékpárúton haladó gyalogosok szükségszerűen süketté is válnak. Hiába van tehát a bringád felszerelve a legrepedtfazékabb hangú csengővel, dudával, hiába használod istenadta orgánumodat jelzés céljából, a gyalogosok a fülük botját (vajon hol van a fülünk botja???) sem mozdítják egyikre sem. Éppen ezért megkockáztatom azt a kijelentést, mely szerint a gyalogos az utcán közlekedő legveszélyesebb emberszabású (most ne vegyük ide az állatkertből megszökött gorilla meglehetősen extrém esetét).
Tapasztalataim szerint a gyalogosok efféle más utcán közelekedők iránt tökéletesen indifferens magatartásához egy jó adag arrogancia is kapcsolódik. Hogy jössz ahhoz, TE, bringán közlekedő, hogy rám merészelj csengetni, amikor én békésen sétálok a kis csivavámmal, hangyát gyűjtök a gyerekemmel a kerékpársáv közepén, vagy esetleg ugyanitt a szomszédasszonnyal beszélem meg, hogy vajon ősztől mi lesz a barátokköztben... esetleg megvitatom, hogy milyen módszerrel lehet a legjobban kiszedni a fehér ingből a lecsófoltot...? Felháborító, hogy egyeseknek van mersze szólni, ha nem a megfelelő helyen közlekedem, és ezt egy hangos "üsséelbazmeg"-gel igyekszem is a tudomásukra hozni. Arról nem is szólva, hogy szürkületkor még az ötvoltos kerékpárlámpájukkal is elvakítanak. Elképesztő! Ezek a mai fiatalok... bezzeg a mi időnkben...
A gyalogosokkal nemcsak kerékpárosként gyűlhet meg az ember baja. Az autósok sem jutnak velük dűlőre (vajon ez a kifejezés is honnan jött?) Ott van például a zebra. Arra találták ki, hogy a gyalogos, amennyiben szándékában áll, késedelem nélkül átjuthasson az út túloldalára mégpedig úgy, hogy az úton közlekedő minden járművel szemben elsőbbsége van. Számtalanszor kerülök olyan szituációba sofőrként, hogy jóhiszeműen várakozom a zebra előtt percekig várva, hogy a zebra egyik végén ácsorgó gyalogos végre rászánja magát, és elinduljon a zebra másik vége felé. A gyalogos mindenfelé tekinget: megnézi, hogy meglocsolták-e mostanában a lámpaoszlopon díszelgő muskátlikat, Julcsi néni a szemközti házban megpucolta- e mostanában az ablakokat, vagy hogy a szomszédék Editkéje hová megy azzal a rosszarcú huligánnal... szóval mindenről tájékozódik, ami körülötte zajlik, csak éppen azt felejti el, hogy ő bizony egy közlekedési szituáció résztvevője, mégpedig olyan résztvevő, aki egy csöpp együttműködő magatartást sem tanúsít. A sofőr, adott esetben én, egy idő után megunja a várakozást meg a pilótafülkéből szapora kézlengetéssel történő jeladást, és szép lassan elindul. Erre természetesen gyalogos barátunk, akinek a figyelmét mindeddig 120%-ban lekötötte a környezet tanulmányozása, elindul a zebrán, és felháborodva veszi észre, hogy az autós nem adja meg neki az elsőbbséget. Felháborodásáról dühös ökölrázás, káromkodás és más nemzetközi jelzések segítségével tájékoztatja az autóban ülő személyt, aki a hirtelen lelépő gyalogos miatt egyrészt a fékre tapos, másrészt körülnéz, hogy nincs-e a környéken rendőr, aki ebben a szituációban bizonyára szegény gyalogosnak adna igazat.

Tudom, sok a baleset mostanában. Sok gyalogost gázolnak el a zebrán, és őszintén sajnálom ezeket az embereket. De könyörgöm: ők is figyeljenek oda a közlekedésre. Nézzenek körül, mielőtt lelépnek az úttestre, és ha már rászánták magukat, induljanak el végre valamerre!

Köszönöm minden gyalogosnak az együttműködést! :-)