Dice-nak van az az izéje, amit én egyszerűen csak úgy hívok: A Nagy Dilemma. Adott egy hely séta közben, ami koszos és/vagy büdös és/vagy fel lehet ott valamit zabálni, és ahová a kutya természetesen nagyon szeretne odajutni, és ahonnan én természetesen szeretném eltiltani.
Élőben ez így fest: nyugodtan baktat mellettem szabadon, egészen addig, amíg A Hely irányába haladunk. Ám onnantól kezdve, hogy elindulok egy másik irányba, egy gyors pislantás rám, és mire elhangzik a "NEM", addigra ő már vadul nyargal a másik irányba. Ilyenkor jön a "MEGÁLL" parancs, amire elbizonytalanodik, megtorpan, mivel ezt vészhelyzetben szoktam használni főleg, és elég meggyőzően tudom előadni... Áll hát tőlem 10-15 méterre roppant bugyuta, tanácstalan fejjel, járnak a kis fogaskerekek az agyában, és hol rám néz, hol A Helyre.
Ez A Nagy Dilemma: itt a Gazdi, akit imádok, akit követek, akinek szót fogadok (általában), és ott az A Hely, ami csábít, ami érdekes, ahol mindig olyan jó dolgok történnek (mármint az ő szemszögéből, mert az én szemszögemből az emberi ürülékben való hempergés, illetve a maradék felzabálása annyira nem jó dolog...) És csak áll, és néz...hátha történik valami, ami segít dönteni... aztán egy olyan mozdulattal, ami annyit tesz "egy életem, egy halálom" faképnél hagy. Rohan a másik irányba, én meg ott állok, mint szamár a hegyen.
És milyen szerencse, hogy mostanában ennyit futok!
Régen ilyenkor teljesen tanácstalan voltam, csak legyintettem, mert hisz' kiabálni teljesen felesleges, utána menni is, mert úgysem érem utol...na de most... felkapom a nyúlcipőt és rohanok utána lóhalálában. Addig futok, amíg kb. 4-5 méterre nem kerülök tőle. Ez afféle lélektani határ nála: ha közelebb megyek, elszalad büntetésben való félelmében; ha távolabb állok meg, kiesik a kontrolom hatósugara alól, és meg se hallja, amit mondok. Szóval megállok 4-5 méterre, majd határozottan megismétlen a "MEGÁLL" parancsot, majd amikor Dice megint elkezd dilemmázni, segítek neki a döntésben egy erős "HOZZÁM"-mal.
Ez a "HOZZÁM" most a Jolly Jokerünk, úgyhogy igyekszem csak olyan helyzetben alkalmazni, amikor 100%, hogy beválik, de néha muszáj ilyen csatákat is nyernem vele, mert ez megsokszorozza erejét :)
Igazából azért írtam ezt le, mert régen nagyon bosszantottak ezek a helyzetek, amiket nem tudtam megoldani a kutyával. Feldühített, hogy buta, hogy engedetlen, hogy szófogadatlan, hogy neveletlen... legalábbis akkor még ezt gondoltam.
Már egészen másként látom. Örülök, hogy ennyire intelligens, ravasz és okos. Hogy mérlegeli a parancsokat, hogy megfontolja: nem jobb-e mégis megnézni azt A Helyet és hogy átgondolja, mit nyer és mit veszít egyik és másik döntésével. Hogy nem robot, hanem hús-vér élőlény, akinek ebben a veszélyes emberi környezetben is tudok olyan kereteket biztosítani, hogy legyen választási lehetősége. Persze nagyon helyes döntés részéről, hogy mellettem dönt végül :-D
Ilyenkor visszafelé is rohanunk, együtt, felszabadultan ő is én is, mert elillant a fejünk felől a sötét felhő: a döntés kényszere. Gyere kiskutyám, nem kell döntéseket hoznod, csak fuss velem, kövess :)
