Tiltakozások

Nem is gondoltam, hogy ennyien olvasnak :-)

A bejelentést követően, mely szerint a blogot csak regisztrált felhasználók olvashatják, rengeteg publikus és nem publikus tiltakozó véleményt kaptam. Ezért a blogot ismét nyilvánossá teszem.

És csak remélem, hogy nem lesz visszaélés az itt közölt képekkel-infókkal kapcsolatban.

Béke Veletek :-)

Végleg itt a tavasz

Már kétség sem fér hozzá, hogy itt a tavasz. Visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül. Hajdúszoboszlót ellepték a virágágyások - errefelé nagyon-nagyon virágos minden, de tényleg! Debrecen is szép. Szeretném képekkel is alátámasztani mai bejegyzésemet, de ma sajnos pont nagyon borult az ég, ezért inkább mellőztem a fotózást, áttéve egy olyan napra, amikor ragyogó napsütésben fürdőznek Debrecen tulipánjai és árvácskái, meg azok a fura kis kék és fehér szirmú virágok, amelyek az eldugott kis Simonffy utca kiülős helyeinek sarkán lógnak műanyagkaspókban.

Itt a tavasz. Ezt jelzi, hogy tegnap itt is volt Critical Mass, bár kevésbé volt kritikus, mint a pesti, de azért az itteni bringásoknak is sikerült leállítani a Péterfián a forgalmat úgy 20-30 percre, amelynek következtében a kocsisor elért egészen a Nagyerdőig. A kerékpárosok mindenféle figyelemfelkeltő eszközökkel felszerelten érkeztek a Pláza elé: volt, aki dudát, más csengőt, egyesek kis zászlót szereltek fel kormányukra, mert úgy gondolták, nem elég az előttük szirénázva haladó, és a kereszteződésben intenzív karlengetéssel a forgalmat jobb belátásra bíró rendőri jelenlét. Egyes megszálottak nem átallottak gyermekülést felszerelni eme jeles alkalomra. Az autósok türelemmel és vagy inkább csendes beletörődéssel fogadták a felvonulást, bár köszönhetően irodám hatodik emeleti elhelyezkedésének azért én láttam, hogy a kocsisor hátsó elemei intenzíven gyakorolták a megfordulást, tolatást és a visszafelé haladást (a Péterfia utca illetve ennek folytatása, a Simonyi amúgy is tipikus vizsgahely a kis nebulóknak, mivel a 4 sáv plusz 2 villamossín még a legbénább bénáknak is elég szokott lenni a megfordulásra - megjegyzem, nekem nem volt teljesen elég....) Szóval a bringások 6 körül indultak, és örömködve néztük őket mi is a tanulóimmal az ablakból.

Tavasz van. Megjelentek a hülye cserebogarak és a még hülyébb pollenek. A cserebogarak kivédése számomra mindig is kulcsfontosságú feladatot jelentett, ám az útobbi időben már-már kritikus tevékenységgé nőtte ki magát. Mivel mostanában espéespé (sportos-spórolós) életmódot folytatok, ezért a DKV - Hajdú Volán által biztosított közlekedési módok közül csak azokat veszem néha igénybe, amelyek a városon kívülre irányulnak, és kihagyom a trolizás, buszozás és villamosozás városon belüli élményét. Ehelyett az apostolok lován nyargalászom fel s alá. Mindeközben azonban a cserebogártámadások elhárítása is sok energiát emészt fel amúgy is szűkös ebédeimből. Legutóbb például rémületem akkor hágott a tetőfokára, amikor a buszpályaudvaron (helyi szóval élve a buszvégen) üldögéltem, vártam a buszt, és gyanús zizegés ütötte meg a fülem. Minden energiámat összeszedve sikerült megdöntenem a legrövidebb idő alatti ülésből történő magasugrás világrekordját, amikor konstatáltam, hogy az általam rettegett cserebogár helyett csak egy fiú kínálta mellettem barátnőjét a szívbajtkeltően zörgő fornettizacskóból. Ennyit cserékről és bogarakról.

Tavasz van tehát, jönnek a pollenek. Sajnos Debrecenben sok a fa és kevés a beton, ezért a pollenek szinte ellepik a belvárost is. Hiába menekültem tehát a jó kis szmogos benzingőzbe, megtaláltak. Szerencsére nyárfa nincs a közelben, így a szemem még nem gyulladt be, csak a torkom kapar, a fülem és szemem viszket és az orrom folyik piszkosul. Nem tudom, ki tehet erről, de vagy a pázsitfüvek vagy azok a szemét közterületfenntartók, akik elvirágosítják az egész belvárost.

Más. További luxuseszközökkel bővítettem az irodámat. Beszereztem egy vízforralót, mert rájöttem, hogy a csapból egyszerűen lehetetlenség olyan hőmérsékletű vizet nyerni, amelyben még éppen feloldódik a háromazegyben porkávém. Másrészt meg valamit kortyolgatnom kell, hogy amikor sok baromságot hallok az órákon, legyen egy bögrém, amelybe visszafogottan beleröhöghetek. Tehát hoztam egy bögrét is. Ezenkívül femosóronggyal és egy irattartóval bővült a garnitúrám. Utóbbi szét-(össze-?)hajtogatása nem kis fejtörésembe került, de végül sikerült megbirkóznom ezzel a kihívást jelentő feladattal.

Jövő héten megérkezik a konyhánk, és május elején beszerelik. Már alig várom! Bár most újabb nem várt költségek jelentek meg gázszámla, negyedéves kötelező biztosítás képében, illetve az autókánk motorja is elkezdett fura hanghatásokat produkálni alacsony fordulatszámon, így rá is szervizelés vár még. Szóval ha a konyhabútor meg is lesz, és végre veszünk két matracot is, a beköltözés még lehet, hogy várat magára. Annyira bonyolultak ezek a lakásdolgok!

A héten szombat délelőtt is dolgozom. Valahogy így jöttek ki most a dolgok, viszont a héten csak egyszer kellett estig bent maradnom, és ez annyira jó volt. Szeretnék csak 4-5-ig dolgozni minden nap. Olyan jó korán hazaérni!

Regisztrácijó

Drága Rajongóim :)
Mától csak regisztrált felhasználók számára elérhető a blog, úgyhogy, hajrá hajrá, regeljetek, olvassatok és kommenteljetek!
Betsy

Szakdolgozatleadás utáni halálradolgozommagamolás

Szilvásvárad elképesztően jó volt! Csupa pihenés, napsütés, madárdal, jó levegő... aranyos kutyák és sok fű-fa-virág. Méhecskék és cserebogarak. Najó, ez utóbbi azért nem olyan klafa...

Pénteken 4 óra körül indultunk, munka után, Szoboszlóról. Az autópályán mentünk, nem volt nagy forgalom. Végre kipróbálhattam a tempomatot a kocsiban. 120 km/h-ra beállítottam, aztán csak a kormányt kellett mozgatni, a lábam pihentettem. Irtó szuperkényelmes, és hát néztem a fogyasztást, 5,4 l/h átlagban. Nem rossz. Egerbe érve azután belevágtunk a dugó közepébe. A sok-sok dolgos egri ember hazafelé igyekezett napi munkája után, vagy a teszkóba, hogy elintézze a hétvégi bevásárlást. Ennek köszönhetően Eger városán lépésben haladtunk át. Messziről láttuk a bazilika kupoláját, Öcsi pedig mutogatott mindenfelé, hogy itt mentünk, arra sétáltunk, erre kanyarodtunk, amikor utoljára itt jártunk, én meg csak bólogattam, közben mereven figyeltem az előttem elinduló-gyorsító-váratlanul fékező kocsisort, valamint a belső visszapillantóban a seggembe furakodó mögöttemjövőt. Nem volt kellemes úgy megállni a lejtős úton, hogy tudtam, ha öt centinél többet csúszom hátra, megkoccolom a mögöttes autó "bumper"-jét (szeretem ezt a szót, olyan kis édi). De túléltük egy-két vészesen váratlan fékezéssel, amelynek során Öcsi heves kapaszkodással jelezte, hogy ez nem volt túl profi. Az Egerre vezető út szuperkiépített és újraaszfaltozott, öröm volt menni rajta, és már Eger lejtőin jelezték virító citromsárga plakátok, merre kell menni a CACIB-ra... Egert elhagyva aztán egyre meredekebb lett az út szó szerint és átvitt értelemben is. Felfelé a hegyre kanyargós, zötyögős, keskeny út vitt tele nagy gödrökkel és sok szembejövő autóval (hazafelé pedig egy hegyi bringással is találkoztunk, huh, le a kalappal...). Szegény kis autónk igencsak kapaszkodott, amikor visszavettem a lábam a gázról, de végülis minden baj nélkül megérkeztünk a panzióba. Nem fogadott minket különösebb luxus, körülbelül az, amire számítottunk, de rájöttünk Öcsivel, hogy most már mindent a csepregi Hangya Hotelhez hasonlítunk, ahol NAGYON kedvezményes áron olyan szállásunk volt, hogy az valami csoda! (És ahonnan VÉLETLENÜL elloptam a szobában előzékenyen kihelyezett Bibliát...majd később egy tanítványommal küldtem vissza, aki éppen Szombathelyre ment) Na, de itt viszont a kilátás volt csodálatos!

Minden nap korán keltünk, 6-7 körül, és korán feküdtünk, 21-22 körül. Ennek köszönhetően istenien kipihentük magunkat. Szombaton és vasárnap is annyi ember jött Szilvásváradra, hogy nemcsak a nyilvános parkolók voltak tele, az út szélén is végig álltak az autók és ez a focipálya, ami az ablakunkból látszik, is betelt. A CACIB nagy élmény volt, bár nem volt akkora rendezvény, mint a legutóbbi európai szintű kiállítás Budapesten, de ez a nemzetközi is elég szép számú kiállítót jelentett.
Nagyon sok képet csináltunk, íme néhány kedvencünk.

Ő itt egy orosz fekete terrier, Öcsi kedvence. Igazából csak a nevében terrier, valójában schanuzerből, rottweilerből és más nagytestű kutyafajtákból kitenyésztett őrző-védő fajta. Hatalmas termete van, és legalább ekkora lelke. Egész életében játékos marad, de a szokásos engedelmességi gyakorlatok nem neki valók. Ha szeretett gazdája idomítani akarna, csak néz rá nagy, okos, barna szemeivel és magában ezt gondolja: "hát ez meg mér' akarja, hogy ugrabugráljak?!" Hihetetlenül intelligens, fejlett védőösztönnel rendelkező "kemény" kutya, de a falkája tagjai kenyérre is kenhetik. Jóságos, és a végletekig béketűrő. Elég vicces a nyírása, mókásan néz ki a laposra nyírt fejjel és a nagy szakállal. :-)

 Ez a kisróka itt az én egyik kedvencem: welsh corgi (asszem pembroke...vagy cardigan?) baby :-) Ősi angol terelőkutya, bár rendkívül rövid lábai és ennél is eszméletlenül nagy mafla fülei nem ezt sugallják, hiszen a juhászkutyák általában rugalmasak, karcsúak, áramvonalasak, nem pedig ilyen "talajmenti lokomotívok" (van egy ilyen nevű basset hound kennel, amióta olvastam róla, azóta ezen röhögünk Öcsivel). És hogy mennyire ismert ez a fajta? Nos, Queen Elisabeth mindenhová magával viszi kedvenc corgijait...

 Egy réges-régi szerelmem: a barzoi. Imádom ezt a kutyafajtát. Csodálatos, elegáns, ősi. A képen látható kicsike ugyan még kölyök, és ilyenkor még elég kis csumpi, de később ilyen gyönyörűség válik belőle.  Sajnos Öcsi azt mondta, hogy nem tarthatjuk lakásban, pedig jól elvan ott is.
És lényegesen kisebb a mozgásigénye, mint egy malinois-nak, például, akivel ilyesmiket kell csinálni:

Volt ugyanis frizbi-bemutató is! A képen egy malinois (belga juhászkutya) rohan (repül) éppen a korong után. Itt éppen freestyle-ban mérkőznek a versenyzők, ami azt jelenti, hogy 5 frizbivel mindenféle trükköket mutatnak be. Volt olyan is, hogy a kutty a gazda hátáról rugaszkodott el, hogy elkapja a frizbit! Nagyon látványos volt, csak nehéz volt fényképezni, de itt van még egy kép:

  Ő egy másik nagy kedvencem (Öcsi erre azt mondaná, melyik kutya nem a kedvencem?! - és tényleg!), a border collie, a világ legintelligensebb fajtája. A négy versenyző közül ő volt a legjobb, természetesen. Elég ritkán fordul elő, hogy ez a kutya ne foglalja le magát szellemileg. Csakis azért nem lehet borderem, mert mire hazaérnék, átrendezné a lakást, aztán naponta 3-4x le kell vinni, és nem elég neki egy kis nyugis séta, amire én esténként vágyom... neki feladat, munka kell. Ha nincs, talál magának, és abban nincs köszönet. Elég intelligens ahhoz, hogy a felkészületlen gazdát kikészítse :-D De azért ő is pihen néha.

Ez a kis nevetőpofa egy tibet terrier. Neki is csak a neve terrier, igaából a tibetiek mindenes kutyája volt. Kis szőrmók szakállas :-) Bohókás, imádja a családját. Lehet, hogy ilyenünk lesz, csak kicsit félek a szőrétől...  nincs napi 2 órám kutyát fésülni. 

 Nem csak kutyákat láttunk ám, de még ezer édes kutyust tudnék mutatni! De pl. ettünk hamburgert is a panzió melletti "házias büfében". (Jobban néz ki, mint amilyen az íze volt...Öcsi és Lacus próbálkoztak vele, én maradtam a jól bevált virslinél, amit háromszor annyi mustárral egészen ehető volt!)

 Aztán sétáltunk az erdőben, elindultunk a kilátó felé, de Momo nem bírta az iramot, így feladtuk féltávnál. Láttunk nappali pávaszemet (Inachis Io - Öcsi mondta a latin nevét persze, mindig ezzel vagánykodik...:D ) Én fotóztam, meg is látszik... egy jobb fotós kiröhögne :-) 

 Dóri evett vattacukrot, kéket... 

Megnéztük a sípályát fentről. Öcsi mutatja: arrafelé van a panziónk!

 Pihentünk egy kicsit ezen a szép, napos sziklán...

Ezen a fenti képen már látszik kicsit, hogy pecsenyére sült a karom, a vállam (a 2. napon ujjatlanban voltam), a nyakam és az arcom. Ma már szépen lebarnult, de akkor eléggé piroska voltam. Legalább illett a pólómhoz :-)

És végül hazafelé még benéztünk Bélapátfalvára, hogy betekintsünk az apátságba. A bélháromkúti apátságot a kis település vélhetően legeldugottabb műemlékek. Gyakorlatilag alig lehet megtalálni, hacsak nem veszi észre a szemfüles autós az éppenhogynemkésőn kihelyezett táblát: apátság balra. A kanyargós úton fura jelek vannak felfestve: nyilak és minden kanyarban egy hatalmas FÉK! felirat. Márpedig kanyar az akad bőven, hiszen a Bélkő szomorúan lecsupaszított, de még lecsupaszítottságában is fenséges orma alatt megbúvó épületet labirintusszerű úton lehet csak megközelíteni. Madárcsend fogad - így hívom azt, amikor semmi mást nem hallani, csak levelek susogását, patak csörgedezését, madáréneket. Már messziről morgolódom, mert az apátság bejárata előtt, egy autó parkol, holott világosan jelzi a tábla, hogy oda tilos behajtani. Odaérve látom csak, hogy az autó egy rokkant bácsié, aki beengedi a látogatókat az apátságba 300 magyar forintért (szívesen adtuk, és reméljük, minden fillér az apátság fenntartására fordítandó).
Az apátság gyönyörű. A ciszterci apátságot 1232-ben alapították, majd a tatárjárás miatt elég lassan épült fel, és 1246-ban költöztek vissza a szerzetesek. Az apátsági templom mellett volt egy monostor, ennek falai még láthatóak. Barokk stílusban építették újjá a leégett apátságot, majd később levakarták róla a sok cicomás barokk vackot, és most újra eredeti pompátlanságában tündököl. A padok olyan régiek, hogy szerintem már többmillió generáció szú halálozott el bennük. Elég furán mutatnak a római katolikus kegytárgyak és a plafonról lógó mikrofonok egy ilyen épületben, de legalább nincsenek műanyag villanykapcsolók és öntapadós tapétával bevont klasszicista oszlopok, mint az egri székesegyházban.

Még vetettünk egy utolsó pillantást a fényben fürdő, kopasz Bélkőre, és indultunk haza, hogy aztán belevessük magunkat a hetin robotba...

Újra itt!

Kedves Rajongóim :)

Tudom, nagyon megvárattalak Benneteket a kalandjaim folytatásával, de annyi időm sem volt, hogy körülnézzek, mi is történik velem. Április 20-a ugyanis jeles nap: ekkor kell leadni a tanári képesítő szakdolgozatot, ami nekem egy pár napja még sehogyan sem állt. Sztavrosz barátom szórakoztatására napokig volt kinn egy üzenet, amely tudatta az arra érdemesekkel, hogy "Szakdolgozat? Még nincs teljesen kész, de már majdnem elkezdtem!" Végül megelégelvén önmagam tehetetlenségét, péntek reggel összepakoltam kis motyómat, és vonatra szálltam nyugat felé véve az irányt. Ennek több oka volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy az otthoni nyugodt környezet meghozza az ihletet, másrészt nagyon hiányzott a családom, harmadrészt besokalltam a munkától. Március végén nagyon sokat dolgoztam, és egyszerűen betelt az agyam mások hülyeségeit hallgatni... Ez a tanári munka hátulütője. Tibi, be fogom vezetni a módszeredet: ha valaki újra elrontja azt, amit már hatszázhuszonhétszer elmagyaráztam (ezek tipikusan a következők: go to home, where did you went stb.), akkor az fizet egy százast... és az így összegyűlt kisebbfajta vagyonból az év végén elmegyek egy világkörüli útra. Őszintén szólva, nem tudom, kinek a hibája, hogy sok tizenéves olyan sötét, mint a legsötétebb sötét éjszaka, de szívesen elmesélném neki mindazokat a hülyeségeket, amivel tanári munkám során kell szembesülnöm. Aki meg azt mondja, hogy most mit izélek, mert csak pár órát tartok egy nap, annak elmondanám, hogy egyrészt egy átlag napon 6-8 órám van (de tegnap például 10 volt reggel 8 órától este fél 8-ig...), másrészt próbálja ki, hogyan lehet 90 percen keresztül fenntartani egy ember érdeklődését, másfél óránként egy teljesen más személyiségre ráhangolódni, mindig kedvesnek, türelmesnek lenni, mindig mindennel naprakésznek lenni (próbáltam, nem lehet!), nem hibázni (, mert ugyan a diák olyan szarvashibákat vét, hogy ihaj, de azt rögtön kiszúrja, ha kimarad egy do vagy did...), és úgy tenni, mintha a tanítványt nem néznéd komplett hülyének. Na jó, ez utóbbi csak vicc, általában nem gondolom senkiről, hogy buta, hacsak többszörösen rá nem cáfol a véleményemre, és be nem bizonyítja vérrel-verejtékkel, hogy de, de, de, ő bizony NAGYON buta. Mert sajnos ilyen is van.
A másik kedvencem az ál-tanuló... Ő az, akinek ha elmondod, mivel foglalkozol, azonnal úgy reagál, hogy "úúú, nekem is NAGYON kellene már angolul tanulnom!" És ő az, aki aztán persze nem hív fel, majd amikor véletlenül újra találkoztok, bekönyörgi-besírja magát a legkelendőbb időpontodra (délután 5-6 óra...), majd folyamatosan lemondja az órákat az utolsó pillanatban. Amikor szólsz neki, hogy izé, talán ezt így nem kellene, akkor tovább sír-rí, majd fogadkozik, hogy de ezután majd aztán járni fog meg minden...
Sajnos jóval ritkábbak a szorgosméh-típusú tanulók, akik mindig készülnek, akiknek kérdésük van (!) a házi feladattal kapcsolatban, akik este felhívnak, mert nem értikk az egyik kérdést, és akik a hosszú hétvégére többoldalas javítanivalóval ajándékoznak meg, lehetőleg olyan típusú feladatokkal, amihez nincs answer key (levél, fordítás stb.) De őket szeretem. Velük lehet haladni. Értelmesek, érdeklődők.
Szóval kicsit lefáradtam ettől a sokféle embertől, ezért hazamenekültem a szüleimhez. Jó otthon. Minden olyan, mint volt. Minden a helyén, a bögrék, a törülközők, az edények...mindent mindig megtalálok. Minden az enyém is. A falu sem változik. Az emberek is ugyanolyanok. Falun megáll az idő. Ezt szeretem.
Aztán persze átutaztam Budapesten. Diát (meg)invitáltam egy kávéra, mert másfél órám volt átszállásra, és nem akartam a Keleti lépcsőjén ülve várni a vonatot. Kicsit késett (csak a szokásos fél órát), de még így is tudtunk egy jót beszélgetni. Sütött a nap, nyüzsögtek az emberek, és ez is jó volt. Hogy ismerősek az épületek, a buszok, az üzletek, a falfirkák...
Otthon nem úgy alakult az időbeosztás, ahogy terveztem, de végülis jó volt úgy, ahogy volt. Azt képzeltem, hogy kis laptopommal kiülök az erkélyre vagy az udvarra a nyugágyba, és mivel wi-fink van otthon is, ezért onnan is tudok netezni, dogát írni... Ez több okból nem jött össze. Egyrészt: nem tudom, miért gondoltam, hogy a ragyogó napsütésben egyetlen betűt is képes leszek érzékelni a monitoron.... másrészt több feladat várt rám, mint gondoltam. Először is, Momoval meglátogattuk az egyik mamát, aki Banán lakik. Kocsival mentünk, mert az menő. Csak nem számoltam azzal, hogy a benzines Thaliánkat egész más vezetni, mint a dízel Grande Puntonkat... Mire odaértünk a mamához, remegett a kezem, de nem fulladtam le egyszer sem! És szépen beálltam a hídra... (közben egy rakat munkás bámult a szemben lévő építkezésről, merazjó) Másnap a barátnőmet és a kisfiát látogattam meg délután, és ott is maradtam velük estig, mert az anyukáink mammográfiai vizsgálatra mentek (utána meg plázázni, de ez más lapra tartozik). Másnap a másik mamához mentünk...veteményezni. Nagyon jó volt a kertben dolgozgatni, végre egy kis fizikai fáradtság is a sok szellemi megterhelés után! Kivéve azt a mozzanatot, hogy az egyik idióta szomszéd nejlonzsákokat és sprés (ezt hogy írják?) flakonokat tüzelt... majd' megfulladtunk a füsttől.
Rossz volt, hogy vissza kellett jönnöm... nagyon honvágyam van mindig. Kicsit fura ez, hiszen amikor Budapesten laktam, nem volt ilyen érzésem. Talán ha beköltözünk végre a saját otthonunkba, elmúlik. Remélem, április végén már be tudunk költözni. Nagyon várom!

Más. Ma indulunk Szilvásváradra, ott töltjük a hétvégét egy kis panzióban. Pont most mondták be a rádióban, hogy az ország leghidegebb pontja: Eger. Hát persze, hogy nekünk pont oda kell utazni!

Jövök majd egy beszámolóval a szilvásváradi hétvégéről. Képekkel.

Csók