Tudom, nagyon megvárattalak Benneteket a kalandjaim folytatásával, de annyi időm sem volt, hogy körülnézzek, mi is történik velem. Április 20-a ugyanis jeles nap: ekkor kell leadni a tanári képesítő szakdolgozatot, ami nekem egy pár napja még sehogyan sem állt. Sztavrosz barátom szórakoztatására napokig volt kinn egy üzenet, amely tudatta az arra érdemesekkel, hogy "Szakdolgozat? Még nincs teljesen kész, de már majdnem elkezdtem!" Végül megelégelvén önmagam tehetetlenségét, péntek reggel összepakoltam kis motyómat, és vonatra szálltam nyugat felé véve az irányt. Ennek több oka volt. Egyrészt úgy éreztem, hogy az otthoni nyugodt környezet meghozza az ihletet, másrészt nagyon hiányzott a családom, harmadrészt besokalltam a munkától. Március végén nagyon sokat dolgoztam, és egyszerűen betelt az agyam mások hülyeségeit hallgatni... Ez a tanári munka hátulütője. Tibi, be fogom vezetni a módszeredet: ha valaki újra elrontja azt, amit már hatszázhuszonhétszer elmagyaráztam (ezek tipikusan a következők: go to home, where did you went stb.), akkor az fizet egy százast... és az így összegyűlt kisebbfajta vagyonból az év végén elmegyek egy világkörüli útra. Őszintén szólva, nem tudom, kinek a hibája, hogy sok tizenéves olyan sötét, mint a legsötétebb sötét éjszaka, de szívesen elmesélném neki mindazokat a hülyeségeket, amivel tanári munkám során kell szembesülnöm. Aki meg azt mondja, hogy most mit izélek, mert csak pár órát tartok egy nap, annak elmondanám, hogy egyrészt egy átlag napon 6-8 órám van (de tegnap például 10 volt reggel 8 órától este fél 8-ig...), másrészt próbálja ki, hogyan lehet 90 percen keresztül fenntartani egy ember érdeklődését, másfél óránként egy teljesen más személyiségre ráhangolódni, mindig kedvesnek, türelmesnek lenni, mindig mindennel naprakésznek lenni (próbáltam, nem lehet!), nem hibázni (, mert ugyan a diák olyan szarvashibákat vét, hogy ihaj, de azt rögtön kiszúrja, ha kimarad egy do vagy did...), és úgy tenni, mintha a tanítványt nem néznéd komplett hülyének. Na jó, ez utóbbi csak vicc, általában nem gondolom senkiről, hogy buta, hacsak többszörösen rá nem cáfol a véleményemre, és be nem bizonyítja vérrel-verejtékkel, hogy de, de, de, ő bizony NAGYON buta. Mert sajnos ilyen is van.
A másik kedvencem az ál-tanuló... Ő az, akinek ha elmondod, mivel foglalkozol, azonnal úgy reagál, hogy "úúú, nekem is NAGYON kellene már angolul tanulnom!" És ő az, aki aztán persze nem hív fel, majd amikor véletlenül újra találkoztok, bekönyörgi-besírja magát a legkelendőbb időpontodra (délután 5-6 óra...), majd folyamatosan lemondja az órákat az utolsó pillanatban. Amikor szólsz neki, hogy izé, talán ezt így nem kellene, akkor tovább sír-rí, majd fogadkozik, hogy de ezután majd aztán járni fog meg minden...
Sajnos jóval ritkábbak a szorgosméh-típusú tanulók, akik mindig készülnek, akiknek kérdésük van (!) a házi feladattal kapcsolatban, akik este felhívnak, mert nem értikk az egyik kérdést, és akik a hosszú hétvégére többoldalas javítanivalóval ajándékoznak meg, lehetőleg olyan típusú feladatokkal, amihez nincs answer key (levél, fordítás stb.) De őket szeretem. Velük lehet haladni. Értelmesek, érdeklődők.
Szóval kicsit lefáradtam ettől a sokféle embertől, ezért hazamenekültem a szüleimhez. Jó otthon. Minden olyan, mint volt. Minden a helyén, a bögrék, a törülközők, az edények...mindent mindig megtalálok. Minden az enyém is. A falu sem változik. Az emberek is ugyanolyanok. Falun megáll az idő. Ezt szeretem.
Aztán persze átutaztam Budapesten. Diát (meg)invitáltam egy kávéra, mert másfél órám volt átszállásra, és nem akartam a Keleti lépcsőjén ülve várni a vonatot. Kicsit késett (csak a szokásos fél órát), de még így is tudtunk egy jót beszélgetni. Sütött a nap, nyüzsögtek az emberek, és ez is jó volt. Hogy ismerősek az épületek, a buszok, az üzletek, a falfirkák...
Otthon nem úgy alakult az időbeosztás, ahogy terveztem, de végülis jó volt úgy, ahogy volt. Azt képzeltem, hogy kis laptopommal kiülök az erkélyre vagy az udvarra a nyugágyba, és mivel wi-fink van otthon is, ezért onnan is tudok netezni, dogát írni... Ez több okból nem jött össze. Egyrészt: nem tudom, miért gondoltam, hogy a ragyogó napsütésben egyetlen betűt is képes leszek érzékelni a monitoron.... másrészt több feladat várt rám, mint gondoltam. Először is, Momoval meglátogattuk az egyik mamát, aki Banán lakik. Kocsival mentünk, mert az menő. Csak nem számoltam azzal, hogy a benzines Thaliánkat egész más vezetni, mint a dízel Grande Puntonkat... Mire odaértünk a mamához, remegett a kezem, de nem fulladtam le egyszer sem! És szépen beálltam a hídra... (közben egy rakat munkás bámult a szemben lévő építkezésről, merazjó) Másnap a barátnőmet és a kisfiát látogattam meg délután, és ott is maradtam velük estig, mert az anyukáink mammográfiai vizsgálatra mentek (utána meg plázázni, de ez más lapra tartozik). Másnap a másik mamához mentünk...veteményezni. Nagyon jó volt a kertben dolgozgatni, végre egy kis fizikai fáradtság is a sok szellemi megterhelés után! Kivéve azt a mozzanatot, hogy az egyik idióta szomszéd nejlonzsákokat és sprés (ezt hogy írják?) flakonokat tüzelt... majd' megfulladtunk a füsttől.
Rossz volt, hogy vissza kellett jönnöm... nagyon honvágyam van mindig. Kicsit fura ez, hiszen amikor Budapesten laktam, nem volt ilyen érzésem. Talán ha beköltözünk végre a saját otthonunkba, elmúlik. Remélem, április végén már be tudunk költözni. Nagyon várom!
A másik kedvencem az ál-tanuló... Ő az, akinek ha elmondod, mivel foglalkozol, azonnal úgy reagál, hogy "úúú, nekem is NAGYON kellene már angolul tanulnom!" És ő az, aki aztán persze nem hív fel, majd amikor véletlenül újra találkoztok, bekönyörgi-besírja magát a legkelendőbb időpontodra (délután 5-6 óra...), majd folyamatosan lemondja az órákat az utolsó pillanatban. Amikor szólsz neki, hogy izé, talán ezt így nem kellene, akkor tovább sír-rí, majd fogadkozik, hogy de ezután majd aztán járni fog meg minden...
Sajnos jóval ritkábbak a szorgosméh-típusú tanulók, akik mindig készülnek, akiknek kérdésük van (!) a házi feladattal kapcsolatban, akik este felhívnak, mert nem értikk az egyik kérdést, és akik a hosszú hétvégére többoldalas javítanivalóval ajándékoznak meg, lehetőleg olyan típusú feladatokkal, amihez nincs answer key (levél, fordítás stb.) De őket szeretem. Velük lehet haladni. Értelmesek, érdeklődők.
Szóval kicsit lefáradtam ettől a sokféle embertől, ezért hazamenekültem a szüleimhez. Jó otthon. Minden olyan, mint volt. Minden a helyén, a bögrék, a törülközők, az edények...mindent mindig megtalálok. Minden az enyém is. A falu sem változik. Az emberek is ugyanolyanok. Falun megáll az idő. Ezt szeretem.
Aztán persze átutaztam Budapesten. Diát (meg)invitáltam egy kávéra, mert másfél órám volt átszállásra, és nem akartam a Keleti lépcsőjén ülve várni a vonatot. Kicsit késett (csak a szokásos fél órát), de még így is tudtunk egy jót beszélgetni. Sütött a nap, nyüzsögtek az emberek, és ez is jó volt. Hogy ismerősek az épületek, a buszok, az üzletek, a falfirkák...
Otthon nem úgy alakult az időbeosztás, ahogy terveztem, de végülis jó volt úgy, ahogy volt. Azt képzeltem, hogy kis laptopommal kiülök az erkélyre vagy az udvarra a nyugágyba, és mivel wi-fink van otthon is, ezért onnan is tudok netezni, dogát írni... Ez több okból nem jött össze. Egyrészt: nem tudom, miért gondoltam, hogy a ragyogó napsütésben egyetlen betűt is képes leszek érzékelni a monitoron.... másrészt több feladat várt rám, mint gondoltam. Először is, Momoval meglátogattuk az egyik mamát, aki Banán lakik. Kocsival mentünk, mert az menő. Csak nem számoltam azzal, hogy a benzines Thaliánkat egész más vezetni, mint a dízel Grande Puntonkat... Mire odaértünk a mamához, remegett a kezem, de nem fulladtam le egyszer sem! És szépen beálltam a hídra... (közben egy rakat munkás bámult a szemben lévő építkezésről, merazjó) Másnap a barátnőmet és a kisfiát látogattam meg délután, és ott is maradtam velük estig, mert az anyukáink mammográfiai vizsgálatra mentek (utána meg plázázni, de ez más lapra tartozik). Másnap a másik mamához mentünk...veteményezni. Nagyon jó volt a kertben dolgozgatni, végre egy kis fizikai fáradtság is a sok szellemi megterhelés után! Kivéve azt a mozzanatot, hogy az egyik idióta szomszéd nejlonzsákokat és sprés (ezt hogy írják?) flakonokat tüzelt... majd' megfulladtunk a füsttől.
Rossz volt, hogy vissza kellett jönnöm... nagyon honvágyam van mindig. Kicsit fura ez, hiszen amikor Budapesten laktam, nem volt ilyen érzésem. Talán ha beköltözünk végre a saját otthonunkba, elmúlik. Remélem, április végén már be tudunk költözni. Nagyon várom!
Más. Ma indulunk Szilvásváradra, ott töltjük a hétvégét egy kis panzióban. Pont most mondták be a rádióban, hogy az ország leghidegebb pontja: Eger. Hát persze, hogy nekünk pont oda kell utazni!
Jövök majd egy beszámolóval a szilvásváradi hétvégéről. Képekkel.
Csók
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése