Szakdolgozatleadás utáni halálradolgozommagamolás

Szilvásvárad elképesztően jó volt! Csupa pihenés, napsütés, madárdal, jó levegő... aranyos kutyák és sok fű-fa-virág. Méhecskék és cserebogarak. Najó, ez utóbbi azért nem olyan klafa...

Pénteken 4 óra körül indultunk, munka után, Szoboszlóról. Az autópályán mentünk, nem volt nagy forgalom. Végre kipróbálhattam a tempomatot a kocsiban. 120 km/h-ra beállítottam, aztán csak a kormányt kellett mozgatni, a lábam pihentettem. Irtó szuperkényelmes, és hát néztem a fogyasztást, 5,4 l/h átlagban. Nem rossz. Egerbe érve azután belevágtunk a dugó közepébe. A sok-sok dolgos egri ember hazafelé igyekezett napi munkája után, vagy a teszkóba, hogy elintézze a hétvégi bevásárlást. Ennek köszönhetően Eger városán lépésben haladtunk át. Messziről láttuk a bazilika kupoláját, Öcsi pedig mutogatott mindenfelé, hogy itt mentünk, arra sétáltunk, erre kanyarodtunk, amikor utoljára itt jártunk, én meg csak bólogattam, közben mereven figyeltem az előttem elinduló-gyorsító-váratlanul fékező kocsisort, valamint a belső visszapillantóban a seggembe furakodó mögöttemjövőt. Nem volt kellemes úgy megállni a lejtős úton, hogy tudtam, ha öt centinél többet csúszom hátra, megkoccolom a mögöttes autó "bumper"-jét (szeretem ezt a szót, olyan kis édi). De túléltük egy-két vészesen váratlan fékezéssel, amelynek során Öcsi heves kapaszkodással jelezte, hogy ez nem volt túl profi. Az Egerre vezető út szuperkiépített és újraaszfaltozott, öröm volt menni rajta, és már Eger lejtőin jelezték virító citromsárga plakátok, merre kell menni a CACIB-ra... Egert elhagyva aztán egyre meredekebb lett az út szó szerint és átvitt értelemben is. Felfelé a hegyre kanyargós, zötyögős, keskeny út vitt tele nagy gödrökkel és sok szembejövő autóval (hazafelé pedig egy hegyi bringással is találkoztunk, huh, le a kalappal...). Szegény kis autónk igencsak kapaszkodott, amikor visszavettem a lábam a gázról, de végülis minden baj nélkül megérkeztünk a panzióba. Nem fogadott minket különösebb luxus, körülbelül az, amire számítottunk, de rájöttünk Öcsivel, hogy most már mindent a csepregi Hangya Hotelhez hasonlítunk, ahol NAGYON kedvezményes áron olyan szállásunk volt, hogy az valami csoda! (És ahonnan VÉLETLENÜL elloptam a szobában előzékenyen kihelyezett Bibliát...majd később egy tanítványommal küldtem vissza, aki éppen Szombathelyre ment) Na, de itt viszont a kilátás volt csodálatos!

Minden nap korán keltünk, 6-7 körül, és korán feküdtünk, 21-22 körül. Ennek köszönhetően istenien kipihentük magunkat. Szombaton és vasárnap is annyi ember jött Szilvásváradra, hogy nemcsak a nyilvános parkolók voltak tele, az út szélén is végig álltak az autók és ez a focipálya, ami az ablakunkból látszik, is betelt. A CACIB nagy élmény volt, bár nem volt akkora rendezvény, mint a legutóbbi európai szintű kiállítás Budapesten, de ez a nemzetközi is elég szép számú kiállítót jelentett.
Nagyon sok képet csináltunk, íme néhány kedvencünk.

Ő itt egy orosz fekete terrier, Öcsi kedvence. Igazából csak a nevében terrier, valójában schanuzerből, rottweilerből és más nagytestű kutyafajtákból kitenyésztett őrző-védő fajta. Hatalmas termete van, és legalább ekkora lelke. Egész életében játékos marad, de a szokásos engedelmességi gyakorlatok nem neki valók. Ha szeretett gazdája idomítani akarna, csak néz rá nagy, okos, barna szemeivel és magában ezt gondolja: "hát ez meg mér' akarja, hogy ugrabugráljak?!" Hihetetlenül intelligens, fejlett védőösztönnel rendelkező "kemény" kutya, de a falkája tagjai kenyérre is kenhetik. Jóságos, és a végletekig béketűrő. Elég vicces a nyírása, mókásan néz ki a laposra nyírt fejjel és a nagy szakállal. :-)

 Ez a kisróka itt az én egyik kedvencem: welsh corgi (asszem pembroke...vagy cardigan?) baby :-) Ősi angol terelőkutya, bár rendkívül rövid lábai és ennél is eszméletlenül nagy mafla fülei nem ezt sugallják, hiszen a juhászkutyák általában rugalmasak, karcsúak, áramvonalasak, nem pedig ilyen "talajmenti lokomotívok" (van egy ilyen nevű basset hound kennel, amióta olvastam róla, azóta ezen röhögünk Öcsivel). És hogy mennyire ismert ez a fajta? Nos, Queen Elisabeth mindenhová magával viszi kedvenc corgijait...

 Egy réges-régi szerelmem: a barzoi. Imádom ezt a kutyafajtát. Csodálatos, elegáns, ősi. A képen látható kicsike ugyan még kölyök, és ilyenkor még elég kis csumpi, de később ilyen gyönyörűség válik belőle.  Sajnos Öcsi azt mondta, hogy nem tarthatjuk lakásban, pedig jól elvan ott is.
És lényegesen kisebb a mozgásigénye, mint egy malinois-nak, például, akivel ilyesmiket kell csinálni:

Volt ugyanis frizbi-bemutató is! A képen egy malinois (belga juhászkutya) rohan (repül) éppen a korong után. Itt éppen freestyle-ban mérkőznek a versenyzők, ami azt jelenti, hogy 5 frizbivel mindenféle trükköket mutatnak be. Volt olyan is, hogy a kutty a gazda hátáról rugaszkodott el, hogy elkapja a frizbit! Nagyon látványos volt, csak nehéz volt fényképezni, de itt van még egy kép:

  Ő egy másik nagy kedvencem (Öcsi erre azt mondaná, melyik kutya nem a kedvencem?! - és tényleg!), a border collie, a világ legintelligensebb fajtája. A négy versenyző közül ő volt a legjobb, természetesen. Elég ritkán fordul elő, hogy ez a kutya ne foglalja le magát szellemileg. Csakis azért nem lehet borderem, mert mire hazaérnék, átrendezné a lakást, aztán naponta 3-4x le kell vinni, és nem elég neki egy kis nyugis séta, amire én esténként vágyom... neki feladat, munka kell. Ha nincs, talál magának, és abban nincs köszönet. Elég intelligens ahhoz, hogy a felkészületlen gazdát kikészítse :-D De azért ő is pihen néha.

Ez a kis nevetőpofa egy tibet terrier. Neki is csak a neve terrier, igaából a tibetiek mindenes kutyája volt. Kis szőrmók szakállas :-) Bohókás, imádja a családját. Lehet, hogy ilyenünk lesz, csak kicsit félek a szőrétől...  nincs napi 2 órám kutyát fésülni. 

 Nem csak kutyákat láttunk ám, de még ezer édes kutyust tudnék mutatni! De pl. ettünk hamburgert is a panzió melletti "házias büfében". (Jobban néz ki, mint amilyen az íze volt...Öcsi és Lacus próbálkoztak vele, én maradtam a jól bevált virslinél, amit háromszor annyi mustárral egészen ehető volt!)

 Aztán sétáltunk az erdőben, elindultunk a kilátó felé, de Momo nem bírta az iramot, így feladtuk féltávnál. Láttunk nappali pávaszemet (Inachis Io - Öcsi mondta a latin nevét persze, mindig ezzel vagánykodik...:D ) Én fotóztam, meg is látszik... egy jobb fotós kiröhögne :-) 

 Dóri evett vattacukrot, kéket... 

Megnéztük a sípályát fentről. Öcsi mutatja: arrafelé van a panziónk!

 Pihentünk egy kicsit ezen a szép, napos sziklán...

Ezen a fenti képen már látszik kicsit, hogy pecsenyére sült a karom, a vállam (a 2. napon ujjatlanban voltam), a nyakam és az arcom. Ma már szépen lebarnult, de akkor eléggé piroska voltam. Legalább illett a pólómhoz :-)

És végül hazafelé még benéztünk Bélapátfalvára, hogy betekintsünk az apátságba. A bélháromkúti apátságot a kis település vélhetően legeldugottabb műemlékek. Gyakorlatilag alig lehet megtalálni, hacsak nem veszi észre a szemfüles autós az éppenhogynemkésőn kihelyezett táblát: apátság balra. A kanyargós úton fura jelek vannak felfestve: nyilak és minden kanyarban egy hatalmas FÉK! felirat. Márpedig kanyar az akad bőven, hiszen a Bélkő szomorúan lecsupaszított, de még lecsupaszítottságában is fenséges orma alatt megbúvó épületet labirintusszerű úton lehet csak megközelíteni. Madárcsend fogad - így hívom azt, amikor semmi mást nem hallani, csak levelek susogását, patak csörgedezését, madáréneket. Már messziről morgolódom, mert az apátság bejárata előtt, egy autó parkol, holott világosan jelzi a tábla, hogy oda tilos behajtani. Odaérve látom csak, hogy az autó egy rokkant bácsié, aki beengedi a látogatókat az apátságba 300 magyar forintért (szívesen adtuk, és reméljük, minden fillér az apátság fenntartására fordítandó).
Az apátság gyönyörű. A ciszterci apátságot 1232-ben alapították, majd a tatárjárás miatt elég lassan épült fel, és 1246-ban költöztek vissza a szerzetesek. Az apátsági templom mellett volt egy monostor, ennek falai még láthatóak. Barokk stílusban építették újjá a leégett apátságot, majd később levakarták róla a sok cicomás barokk vackot, és most újra eredeti pompátlanságában tündököl. A padok olyan régiek, hogy szerintem már többmillió generáció szú halálozott el bennük. Elég furán mutatnak a római katolikus kegytárgyak és a plafonról lógó mikrofonok egy ilyen épületben, de legalább nincsenek műanyag villanykapcsolók és öntapadós tapétával bevont klasszicista oszlopok, mint az egri székesegyházban.

Még vetettünk egy utolsó pillantást a fényben fürdő, kopasz Bélkőre, és indultunk haza, hogy aztán belevessük magunkat a hetin robotba...