Road to Bana

Mivel július 31-én még beiktattam egy órát késő délutánra, így úgy döntöttem, a hazautazásomat szombat kora reggelre időzítem. Öcsi ugyan nem rajongott az ötletért, hogy az 7.10-es IC-vel megyek tekintve azt a nem mellékes körülményt, hogy neki kellett kivinnie kocsival. A város nagyon csendes ilyenkor. Sehol egy autó, csupán a piacra igyekvő nénikék kerekes bevásárlótáskáinak kerekei cammognak át néha-néha a zebrán. Ilyenkor olybá tűnik, mintha csak a nyugdíjasok járnának a piacra. Pedig nem. Kitapasztaltam már: reggel a nyugdíjasok okoznak dugót a bevásárlóobjektumokban, kora délután a kismamák (ebéd után felkel a gyerek, és irány lefelé shoppingolni), azután meg az összes többi. Egyedül a késő délelőtt, vagy a 12-13 óra jelent elfogadható időpontot a bevásárlásra.

A vonaton meglepően sokan voltak, de azért sikerült egy kétüléses ablak melletti helyét megszereznem, és szerencsére egész úton nem ült mellém senki. Kivételes szerencse. Nem vagyok IC-n ismerkedő típus. Mennyivel rugalmasabb vagyok a júliusi hőségben a Balaton felé robogó koszos, büdös személyvonatban! Talán belül valahol érzem, hogy az IC nem ismerkedésre való. Hanem hogy eljussak A-ból B-be a lehető legkevesebb kellemetlenséggel. Bár még így sem hanyagolható az a tény, hogy ha ketten utazunk, kocsival feleannyiba kerül a hazaút, mint vonattal.
Mivel ismerkedésre nem volt sem indíttatásom, sem lehetőségem, így a sudokuzás mellett döntöttem. Nem árt egy kis agytorna a könnyen berozsdásodó agytekervényeknek. Szeretem dolgoztatni az agyam, főleg mivel a sudoku egészen más agyi területeket dolgoztat meg, mint mondjuk a tanítás. Itt színtiszta logikáról van szó! Kombinációs készségről. És persze türelemről. Öcsivel közös hobbink ez, bár nem tagadom, ő ügyesebben kombinálja a dolgokat, mint én de szerintem ez csak gyakorlás kérdése. Viszont mindig tollal fejtem a rejtvényt, a lehetséges variációkat sem írom fel, csupán fejben rögzítem. Szerintem ez plusz munkát jelent. Igaz, ezzel a tollal írással Öcsit remekül fel lehet bosszantani, mivel ha elrontom, akkor már lehetetlenség kijavítani az egészet. Ilyenkor egy hangos "ajjaj" kiáltással szoktam jelezni, amiből Öcsi már tudja, hogy mi történt. Nem kis bosszúságára. Ő azt szereti, ha a számok egyforma méretűek, egyik sem dől se jobbra, se balra, egyik sincs átfirkálva, hanem minden szépen, tisztán, elegánsan sorakoznak egymás mellett a kis négyzetrácsokban. Ami engem illet, meglehetősen nagyvonalúan kezelem ezt a kérdést, és nem érdekel egyáltalán, ha át van javítva egy-két szám.
Na, de mivel egyedül utaztam, most nem volt, aki rám szóljon, így elég gyorsan eltelt az idő a Nyugatiig.
Mivel Öcsi vadászati könyveit Jucus közbenjárásával a kiadótól sikerült sokkal olcsóbban megvenni, ezért még a Jucussal való találkozást is be kellett iktatnom a napirendbe. Ez nem volt probléma, mivel a két vonat közötti átszállás elég sok szabadidővel kecsegtetett. Gondoltam, még pár ráérő pesti barátot is odacsődítek, legalább egy kávé erejéig. Dilya egyből benne volt a buliban, így mondta, hogy a Moszkván fog várni. Tibinek is írtam egy sms-t a vonatról, de szokás szerint nem méltatott válaszra.
A Moszkván átvettem Jucustól a könyvet, majd ő sietve távozott is, mert valami esküvőre volt hivatalos, ahová versmondónak hívták. Dilyára a szokásos 40 percet vártam, amit már alapból belekalkuláltam a napirendbe. A Mammut oldalánál ittunk 2 elég drága ám nem túl finom kávét, amit nekem ráadásul kicsit csorba csészében is hoztak, majd bementünk a Mammutba kicsit nézelődni. Közben beszéltem anyával, aki megkért, hogy vegyek senseo párnácskákat. Ezek beszerzése után indultam is a vonatra. Délutánra értem haza, nagyon jó volt!

Az egész nap tevés-vevéssel telt, vártuk a holland barátainkat. Nagyon szeretjük ezt az idősebb házaspárt. Ria, a feleség 60, Arie, a férj pedig 67 éves. Örökifjúk mind a ketten. Arie úszik, kerékpározik, túrázik, spinningedzésre jár vagy az unokáival ugrándozik otthon a trambulinon. A trambulint én is kipróbáltam tavaly augusztusban, amikor ott jártunk. Tetszett, de nem gondoltam, hogy ennyire fárasztó! Egy perc ugrálás után már úgy éreztem, hogy kiszakad a lábam.
A hollandok este 10 órakor érkeztek meg, mert Németországban elég nagy dugóba kerültek. Emellett, be kell vallanom, hogy Arie vezetési stílusa nem konkurál sem a németekkel, sem az osztrákokkal, sem a magyarokkal. Településen belül 30-cal, településen kívül jó, ha 70-nel megy... és sosem előz! Nagyon fáradtak voltak a hosszú úttól, így éppencsakhogy betolták anya sült akármijeit, bedobtak egy kupica apa-féle mézes pálinkát (ez aztán lefekvés előtti szokásukká vált a Magyarországon töltött egy hét alatt), és már mentek is az ágyba.
Aznap mi is korán lefeküdtünk.