Most már több, mint egy éve futok. Kisebb-nagyobb megszakításokkal, meg egy több, mint két hónapos kihagyással sérülés miatt. Nem edzésterv szerint, csak úgy. Ahol és amikor jól esik. Van, hogy két hétig se, aztán hirtelen egy héten négyszer vagy két egymást követő nap. 4-5 km-t szoktam, kevesebbet ritkán, inkább többet. Nagyon lassan, inkább kocogva, vigyázva, nehogy elfáradjak. Nézegetem a fákat meg az eget, már ahol látszik.. A lábam elé sajnos nem nagyon nézegetek, pedig kellene ugye.
A tegnapi futás új élményt hozott. Futottam már homokban, hóban, esőben is. De olyan zivatarban, ami tegnap elkapott, még nemigen volt szerencsém (?) Cudarul eláztunk. Én meg a Kutya. De ismét megtanultam valamit tőle: van valami gyermeki öröm, felhőtlen szabadság és boldogság abban, amikor szakadó esőben futsz... büntetlenül belegázolsz a pocsolyákba... a cipőd belesüpped a homokos-iszapos sárba... a bokrokról a nyakadba zúdul az összegyűlt víz...de érzed, hogy hűs, nagyon hűs, ahogy az eső kopog a fejed búbján.
Először persze bosszankodsz: "milyen hülye vagyok, basszus, hát egész nap zivataros volt az idő, miért nem tegnap mentem, miért nem indultam el fél órával korábban?" stb. stb. De aztán már olyan vizes és mocskos leszel, hogy minden mindegy lesz. És ekkor lépsz egy új szintre. A fejed és a lábad is hihetetlen könnyű lesz, vidáman trappolsz bele a pocsolyákba, vigyorogsz, mint egy vadalma, és nem is kocogsz már, hanem szökellsz, mint egy szarvas. Egyéni csúcsot döntesz az utolsó egy kilométeren, vagy ha nem is, de úgy érzed. És nem számít, hogy esik, hogy kikerülhetetlen pocsolyák sora áll előtted, és nyakig érő vizes fű, meg sűrű, vizes bokrok, hiszen már úgyis eláztál. És különben is. Ez csak víz. Meg egy kis homok. Egy kis gyermeki öröm ebben a nagy komoly felnőtti létben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése