Budapest Bár és home-sick-ness

Kedves Blogolvasó(i)m,

merek többes számot írni, mert azt hiszem, biztos vagyok benne, hogy legalább kettő személy olvassa szerencsétlen kis irományaimat.

Nem is tudom, hogyan kezdjem ezt a bejegyzést, mert olyan régen nem írtam, hogy ilyenkor már szinte ciki elkezdeni a dolgot. Először is nem lehet úgy folytatni, mintha mi sem történt volna, ugyanakkor az is kellemetlen, ha ilyenkor az ember úgy tesz, mintha valami új kezdődne. Nos, nem kezdődik. Élem tovább kis visszafogott életemet Keleten, ahogyan eddig. Tervezgetjük-alakítgatjuk leendő otthonunkat, amely hamarosan az átadási folyamat kelepcéjébe keveredik; tanulgatom továbbra is a gépkocsihasználat-vezetés rejtelmeit; oktatom az okos és kevésbé okos tanítványaimat az angol nyelv gyötrelmeire...izé...rejtelmeire ... és még a végtelenségig folytathatnám unalmas soraimat, amelyekben ezeket a történéseket lassan felváltanák a "mi volt ma az ebéd?" és a "mit láttam a tévében?" kérdésekre adott válaszok.

Öcsi beteg, begyulladt a torka, antibiotiumot írt fel magának. Hiába, jó egy orvos a családban. Ennek következtében a héten nem dolgozott, így - mivel az én tanítványaimat is leverte a kór, mint vak a poharat - elég sok időnk maradt a lakással kapcsolatos ügyek intézésére. Először is: a burkolatok le vannak fektetve, kivéve a két szobában lévő laminált padlót, mert ahhoz előbb fel kell fűteni a lakást. A gáz bevezetve, a villanyos is a héten jött, szóval a vezetékek is jól haladnak. A szaniterek már készen állnak a beépítésre, most rendeljük meg a csaptelepeket. Kell még kilincs, villanykapcsolók és más apróságok. Az ember nem is gondolná, hogy egy lakás berendezésekor mennyi mindenre kell ügyelni, és Öcsi amúgy is nagyon igényes ebben a kérdésben. Most pédául fekete kilincset keresünk, mert úgy gondolja, hogy a világos színű ajtókhoz nem illik a króm színű kilincs... ebben van némi igazság, de én már úgy vagyok, hogy nagyjából egáltalán nem érdekel a kilincs színe :-)
Csináltunk pár képet a lakásról, de egyelőre nem szeretném megosztani az olvasótáborommal, nehogy egy esetleges rossz vélemény a kedvemet szegje. Mármint nem a lakástól venné el a kedvem, hanem a blog írásától.

Szerdán voltunk Budapest BÁR koncerten. Nagyon klassz volt, jó hangulatú koncert, bár én ebben a Kölcsey Központban nem igazán értem, miért nem lehet egy olyan igazi állós-rázós-tombolós koncertet rendezni a székenülős-tapsolós-visszafogott-frusztrációkeltős koncert helyett. De komolyan. Az ember ül, tapsol, ha kicsit merészebb fából faragták, esetleg bólogat a fejével, pedig legszívesebben felugrana, rázná a seggét-mellét, kinek mi jutott. Már a Dee Dee Bridgewater koncerten is nagyon örültem, amikor Dee Dee felállította az egész közönséget, és lehetett mikrofonba énekelni és rá-há-házni a popót :-))))) Itt csak én énekeltem csendben magamban, hogy "né-kemcsak Budapestkell, holazember korareggel szívesenkel..." Meg persze volt egy barom, aki bekiabált: húzzátok, amíg Gyurcsány engedi, hajrá magyarok!
Erre csak két dolgot tudok mondani: 1. ez Debrecen... a jobboldaliságot minden szögletben érzékeled, de sajnos csak a bunkó oldalát  2. kuss legyen, bunkó, szánalmas vagy, senki sem kíváncsi a szövegedre!
De mindent egybevetve, hálás vagyok Reninek, hogy ajánlotta ezt a koncertet, mert klassz volt nagyon. Még Dokinak (Reni pasija) is tetszett! Pedig, megmondom őszintén, voltak kétségeim.
Az előadás csupa jó emléket hozott fel bennem Budapestről, és nagyon-nagyon-nagyon honvágyam lett. Fura, hogy Banán éltem egész gyerekkoromban, aztán 8 évig Győrbe jártam suliba, majd 8 évig Budapesten laktam. Budapestinek érzem magam még akkor is, ha néha mezítláb sétálok a Ferenciek terén és még sosem voltam a Vidámparkban (bizony, azóta sem!) Szóval honvágyam lett nagyon, és hirtelen egészen rosszul éreztem magam a debreceni bőrömben.

Munka tekintetében nem tudok sok újdonsággal szolgálni. Még keresem az igazit. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a tanításon kívül bármi mást ekkora lelkesedéssel, odaadással és érdeklődéssel végeznék. Bármilyen rossz legyen is a kedvem, ha órát tartok, egyszerűen leveszem azt a bőrömet, és belebújok egy másikba: kedves leszek, türelmes, vicces és érdeklődő. Minden érdekel, ami a tanítványomat, legyen az egy bugyuta tinikönyv, béna film, családi gondok vagy egy új matricaalbum... A tanítványaim szeretnek hozzám járni. Nem akarok mással foglalkozni. Nem élvezném.

Mára ennyi, kedves olvasó(i)m.