Mivel hétfő van, megszoktam, hogy csak a délutáni óráimra kell koncentrálnom (leszámítva persze a hajnali céges órámat), és ezért reggel elég morgolódva vettem tudomásul, hogy egyrészt Öcsit be kell vinnem kocsival fél 8-ra ügyeletbe, másrészt pedig hogy 2 új tanítványt szereztem, akik heti 3 reggelemet lestipistopizták. Így végülis délelőtt 11-re már 4 órán túl voltam, és úgy gondoltam, megérdemlek egy kis melegséget, és hazafelé menet befordultam a szoli ajtaján. A kellemes kis ál-napfürdőzés után, amelyre nagy szükségem volt, tekintve, hogy az ég meglehetősen borongós volt egész hétvégén, hazafelé vettem az irányt, mivel úgy gondoltam a délután 3-as kezdetű órámig még ebédelhetek és ejtőzhetek is egyet itthon.
Mostanában így telnek a napok. A megtartott órákon kívül nincs kedvem és energiám mást csinálni, és nagyon ritka, hogy van egy jó kis nyugis 60 percem, hogy a blogbejegyzéseimet szerkesztgethessem. Közben pedig nézhetem a tévében a Winnetou II-t, mint az indiánosfilmek egyik csodás klasszikusát. Mivel jól ismerem ezeket a filmeket, hiszen ezeken nőttem fel, és nem kevésbé ismerősek számomra a Karl May könyvek sem, mindig örömmel tölt el, ha újra megtekinthetem Winnetou és barátja, Old Shatterhand kalandjait. (Persze Shatterhand nevét, amikor még nem tudtam angolul, következetesen "satterhand"-nak ejtettem, még szerencse, hogy a legtöbb Karl May-kiadásban a kiejtés is oda volt írva zárójelben). Mindenesetre Winnetou II-ben felfigyeltem egy ismerős arcra is, kíváncsian néztem utána, hogy ő tényleg az-e, akire én gondolok, és valóban! Tényleg Mario Girotti, azaz Terence Hill játssza azt a katonát! :-) Fura látni így 25 évesen... Egy éve kb. megint a kezembe vettem a Winnetout, és megdöbbenve vettem észre, hogy szegényt eléggé megviselték a több nemzedéken át tartó lapozgatások. Valószínűleg a saját gyerekeimnek már egy új kiadást kell majd vennem.
Mindenesetre újra beleolvastam a Winnetouba és valahogy hihetetlenül bárgyúnak és idealistának találtam (mivel az is), és kicsit elszomorodtam, mert gyerekkoromban annyira őszintének tűnt. Régen gyakran megkönnyeztem a szívszorongató pillanatokat, tövig rágtam a körmöm azon izgulva, hogy vajon Old Shatterhand és Winnetou kiszabadulnak-e a banditák fogságából, vagy élve megússzák-e az indiánok támadását...de most mindez olyan meseszerűnek tűnt, és gyanakodva, felszínesen futottam át a sorokat: Winnetou nem lehet ennyire jó?! Ennyire önzetlen, jóságos, aranyos, kedves ember nincs a földön! Midnenesetre Winnetou történeteinek segítségével vált Karl May az egyik legtöbb könyvet eladott német íróvá.
Ennyit a nosztalgiázásról, és most térjünk vissza a valóságba: készülnöm kell az óráira.
Ha én még egyszer gyerek lehetnék... nem nőnék fel soha, az biztos! :-)
Mostanában így telnek a napok. A megtartott órákon kívül nincs kedvem és energiám mást csinálni, és nagyon ritka, hogy van egy jó kis nyugis 60 percem, hogy a blogbejegyzéseimet szerkesztgethessem. Közben pedig nézhetem a tévében a Winnetou II-t, mint az indiánosfilmek egyik csodás klasszikusát. Mivel jól ismerem ezeket a filmeket, hiszen ezeken nőttem fel, és nem kevésbé ismerősek számomra a Karl May könyvek sem, mindig örömmel tölt el, ha újra megtekinthetem Winnetou és barátja, Old Shatterhand kalandjait. (Persze Shatterhand nevét, amikor még nem tudtam angolul, következetesen "satterhand"-nak ejtettem, még szerencse, hogy a legtöbb Karl May-kiadásban a kiejtés is oda volt írva zárójelben). Mindenesetre Winnetou II-ben felfigyeltem egy ismerős arcra is, kíváncsian néztem utána, hogy ő tényleg az-e, akire én gondolok, és valóban! Tényleg Mario Girotti, azaz Terence Hill játssza azt a katonát! :-) Fura látni így 25 évesen... Egy éve kb. megint a kezembe vettem a Winnetout, és megdöbbenve vettem észre, hogy szegényt eléggé megviselték a több nemzedéken át tartó lapozgatások. Valószínűleg a saját gyerekeimnek már egy új kiadást kell majd vennem.
Mindenesetre újra beleolvastam a Winnetouba és valahogy hihetetlenül bárgyúnak és idealistának találtam (mivel az is), és kicsit elszomorodtam, mert gyerekkoromban annyira őszintének tűnt. Régen gyakran megkönnyeztem a szívszorongató pillanatokat, tövig rágtam a körmöm azon izgulva, hogy vajon Old Shatterhand és Winnetou kiszabadulnak-e a banditák fogságából, vagy élve megússzák-e az indiánok támadását...de most mindez olyan meseszerűnek tűnt, és gyanakodva, felszínesen futottam át a sorokat: Winnetou nem lehet ennyire jó?! Ennyire önzetlen, jóságos, aranyos, kedves ember nincs a földön! Midnenesetre Winnetou történeteinek segítségével vált Karl May az egyik legtöbb könyvet eladott német íróvá.
Ennyit a nosztalgiázásról, és most térjünk vissza a valóságba: készülnöm kell az óráira.
Ha én még egyszer gyerek lehetnék... nem nőnék fel soha, az biztos! :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése