Gerleként az élet...

... bizony nem egyszerű. Erre a megállapításra akkor jutottam, amikor a banai házunk erkélyére kiülve megfigyeltem, hogyan tanul repülni az egyik kis tollas a házunk előtti tujákon. Először kievickélt az egyik kinyúló ágra... majd hatalmas elrugaszkodással próbált átlendülni egy, a közelben ringatózó, telefonzsinórra. Mivel ez a távolság egy gerleugrással megközelíthetetlennek bizonyult, ezért feljebb evickélt még egy ággal, mert úgy látta, hogy innen talán el lehet érni a zsinórt. Tévedett. A kis gerle lebucskázott még vagy két tujaemeletet, és egy közbülső ágon landolt, félig fejjel lefelé lógva. Az anyukája (vagy apukája?) tehetetlenül figyelte a szomszédos mogyoróbokorról. Igazából rájöttem, hogy az én életem is ilyen...bukdácsolok mogyoróbokorról tujára, onnan telefonzsinórra, keresem a helyem a nagyvilágban. Pofára eséseimet pedig a szülők némán figyelik :)

Jó hazajönni. Az egész hétvégés meló, amikoris Jucussal az  EFTTEX expon promotáltuk a tiszafüredi gyártmányú horgászcsalit, majd az azt követő találkozások a legjobb barátaimmal eléggé lefárasztottak. Gyakorlatilag nem tudtam eldönteni, hogy fáradt vagy másnapos vagyok-e, de talán mind a kettő voltam. Rengeteg külföldi vendég volt, sokat kellett angolul beszélni (egyszer németül is, meg spanyolul - "hola, can i help you?") Jucus is talált fogára való olaszokat :) Igazán szép volt a standunk, olyan jó kis magyaros. Sajnos díjat nem kaptunk, gondolom az már előre le volt zsírozva, ahogy az ilyen rendezvényeken lenni szokott.

Az utána következő ivászatról sajnos (szerencsére?) nincsen fotóbizonyíték, de akinek egy csöpp fantáziája van, az el tudja képzelni. Csak annyit, hogy "nagyon" fáradt voltam! :)
A kiállítás sikerét számomra a bulgárokkal való beszélgetés hozta meg, hiszen kaptam tőlük ajándékba egy hupikék 20 literes műanyag etetőanyag-keverő vödröt. Fedővel! Annyira jó, hogy mutatta a csávó, hogy akár 100 kilót is elbír, ha ráállok. Gondoltam, köszi, ennyit azért nem híztam... Mindenesetre vasárnap miután összepakoltunk (hihetetlen volt, hogy a munkások 1 óra alatt szétkapták az egész kiállítást, mintha sose lett volna...igazi profik... bezzeg mi!), Jucussal kibattyogtunk az exporól a Pillangó utcai metróig, kezemben a kék vödörrel. Azért a badge-et a nyakamban hagytam, meg az egyenpólót sem vettem le, hogy azért lássák, hogy valami rendezvényről jövök, nehogy azt higgyék, idiótaságból cipelek egy nagy vödröt. De ez a szép Budapestben! Hogy mindent lehet, amit nem tilos! Felszálltam a metróra - vödörrel. Keletiben leszálltam, átgyalogoltam a metrótól a 73-as troliig - vödörrel. 73-as trolival elmentem a Podmaniczkyig majd onnan gyalog kb. 6 utcányit az Izabellától a Bajzáig - igen, szintén vödörrel. Bár elég fáradt voltam, de azért titkon lestem az emberek arcát. A nagy kék vödörrel csámpázó fehérpólós badge-es lány teljesen hétköznapi látványnak számít Pesten. Egyedül a metrón szólított meg az ellenőr, de szerintem ő is csak azért, mert köszöntem neki. El is felejtettem, hogy ez ott nem szokás! Jucus pedig megvádolt, nem teljesen alaptalanul, hogy minden egyenruhással kikezdek! :-)

Vasárnap este már olyan fáradt voltam, hogy kajálni sem volt erőm elmenni, csak valami ételbárból rendeltem levest és főételt. Kaptam ajándékba palacsintát is hozzá, a legjobb azonban az egészből a főételhez rendelt uborka volt... Korán akartam lefeküdni, de végülis Öcsivel egészen éjjel 11-ig beszéltünk MSN-en, és végül - szerintem már a fáradtságtól - nem tudtam elaludni. Egész éjjel forgolódtam, szokatlan volt az ágy, a zajok és a fények (tesómék albijában aludtam). Hiába használtam legjobb ágybéli barátomat (nem, nem vibrátor...), a füldugót, mégsem jött álom a szememre. Mire elaludtam, rámjött a sörözések utáni sürgős éjjeli kimászkálhatnék, pedig aznap nem is söröztem. Amikor ezen túltettem magam, jött a menetrendszerinti orrdugulás, majd mire ezt is leküzdöttem, pirkadni kezdett, elindult az utcán a troli, a kenyeresautó, a kukások, a szomszéd néni és a galambok is a párkányra ültek családi életet élni. Így telt el az az éjszaka, amit utoljára Budapesten töltöttem, és amikor pihenni szerettem volna.
Hétfőn utaztam haza, délre már otthon is voltam. Ettem - pihegtem. Az egész nap csendes semmittevésben telt, de aludni nem tudtam. Apa hazajött Münchenből. A gyanús kinti meló valóban gyanús volt. Mivel a kinti feltételek nem olyanok voltak, amit itthon ajánlottak, ezért egy hátraarccal még aznap visszaindultak. Most várjuk a holland munkaajánlatot, de most már szerződés nélkül egy métert sem tesznek.
A mai nap is mozgalmas volt. Délelőtt terpeszkedtem, ahogy itthon illik :) majd elmentünk a mamához. Majd egy ismerőshöz megnézni a házilag barkácsolt ágyát. Aki ismeri aput, az tudja, hogy ha a fejébe vesz valamit, addig nem nyugszik, amíg az úgy nem lesz, ahogy ő gondolja. Addig piszkál, addig mondogatja, addig nyaggat, amíg legyintek, hogy jó, akkor menjünk, nézzük meg azt a fasza ágyat. Megnéztük. Fasza. De mit kezdjek vele, amikor 350 km-re lakunk? :) Viszont voltak ott éééédes kiskutyák. Sajnos nem hozhattam el egyet sem, pedig annyira szerettem volna! Öcsi sajnos nem engedi. Bele van őrülve ebbe a vadászatos dologba...és ezért nekünk csak vadászkutyánk lehet. Na de egy vadászkutyát nemis lehet Norma Jane-nek hívni...
De a kiskutyát azért megmutatom, szerintem irtó ari:) 

A kutyanézés után anyával elmentünk  Kiskócosnak bolhairtót venni, mert nagyon sokat vakarózik. Holnap majd szépen lekezeljük. Meglátogattuk a másik mamát is, megjött a téli tüzelője, úgyhogy egy kis fizikai munkával (fapakolás) frissítettem hétvégén elfáradt szellememet. A kamrában megtámadott egy csapat felháborodott dongó, akiknek valószínűleg arrafelé volt a fészkük. Először azt hittem, be akarnak költözni. Még mondtam is nekik, tapasztalt költözőként, hogy várják meg, amíg felrakom a fát, addig ne költözzenek, amíg nincs kész a kéró. Aztán ketten lettek, majd hárman...végül már a szánkba és fülünkbe is dongók akartak repülni... Az egyik üldözőbe vett. Mama nem kis mulatságára körbefutottam az udvart, a dongó nem tágított a fejem mellől. Már a harmadik kört róttam, a kacsák a farakás mögött kerestek menedéket, és a törpetyúkok, akik a farakás tetejére felmászva csipegették ravaszul a meggyet a fa lelógó ágairól, csodálkozva meredtek rám buta tyúkszemükkel (hahaha, tyúkszem:))))... Végül a dongót egy jól irányzott, határozott pofonnal sikerült a földre terítenem. De mondtam anyának, hogy ezennel ünnepélyesen átadom a helyemet a fáskamrában, inkább kintről hordom a fát, merthogyénmégegyszerbenemmegyek ebbe a dongófészekbe, az héccencség! Végül a fát behordtuk, a dongók pedig visszatérhettek dongófészkükbe.
Ettől a kalandtól és a farakástól leizzadva tértünk haza jól megpakolva, mivel végre begyűjtöttem cuccaim azon részét, amelyek idestova október óta a mama tévéasztala alatt porosodtak egy dobozban. Nem is tudtam, hogy ilyen jó érzés lesz majd újra a kezemben fogni ezeréves kolis bögréimet, amiből természetesen nincs két egyforma, ahogyan a felespoharakból sem. Szedett-vedett tányéraimról, ütött-kopott edényeimről nem is szólva. Köszi, mamikám, hogy vigyáztál rájuk! Sajnos azt hiszem, ha ezek közül bármelyiket megpróbálom becsempészni a szép új konyhába, Öcsi azonnyomban és örökre szakít velem :)))) De hiába, Rák vagyok, kellenek az emlékeim, meg a sok kis személyes bigyóm. Úúúúúgy hiányoztak! Ezt nem értheti egy Vízöntő...
Holnap ebéd után indulunk Hajdúszoboszlóra. Rávettem anyáékat, hogy ha már apa úgyis visszajött Münchenből, utazzanak még egy kicsit, jöjjenek el Debrecenbe és Szoboszlóra, nézzék meg a lakást, pihenjenek, fürdőzzenek. Apa rögtön jelezte azon igényét, mely szerint meg kívánja szerelni a lakásban lévő összes lehetséges szerelnivalót. Rendben. Állunk elébe. Még a mosógépet is megveszem gyorsan, hogy be tudja kötni. Öcsinek mondtam, hogy veszek pár ágyneműgarnitúrát. Mire mondta, hogy jó, de harmonizálnia kell a függönnyel, amit még nem vettünk meg... na, ennyit arról, hogy a hálószobát az én szájízem szerint rendezhetem be. Kiakasztó egy pasi :-D

Elég sűrű lesz a hétvége. Sok mindent el kell intézni, mert én már nagyon költöznék! A barátaim is nagyon várják, hogy beköltözzem, és végre meglátogathassanak. Na és akkor már senki nem kérdezhetné, hogy "és mikor költöztök???"... bár egyesekkel lehet, hogy akkor nem is tudnék miről beszélni...